Nagyon egyhangú lenne az élet, ha mindig mások instrukciói szerint lavíroznánk mindennapjainkban. Nem hibáznánk, és ez a személyiségfejlődés lehetőségét csírájában fojtaná el bennünk. Csak a szenvedés formálja az embert, és ehhez el kell követni azokat a baklövéseket, amiket egyszer törvényszerűen mindenki elkövet.

Csak a hibák és azok konzekvenciái lényegülnek át tényleges tapasztalattá, tudásanyaggá. Vegyük példának a konkrét értelemben vett tanulást.

Ha valaki csak elolvas egy szöveget, és megérti, az nem jelenti azt, hogy a későbbiekben fel tudja majd idézni, esetleg képes rendszerezni, vagy egy más lényegű gondolat kapcsán asszociálni tudna rá. Nem kizárt, de a pusztán megértett és nem megtanult dolgok nem épülnek be annyira a gondolkodásba.

Valahogy így áll a helyzet a jó tanácsokkal is. Végtelenül logikusak, és persze értjük, hogy miért kéne úgy cselekednünk, ahogy az anyánk, a párunk, a barátunk, vagy egyéb jóakarónk gondolja, de az értés még önmagában édes kevés ahhoz, hogy lehúzza a mérleg serpenyőjét.

Csak akkor nem fogunk fejjel rohanni a falnak, ha egyszer megtapasztaljuk, hogy az mennyire fáj. De ha egyszer szert teszünk erre a tudásra, akkor utána gondolkodás nélkül, ösztönösen kerülni fogjuk az adott szituációt. Tehát az "okos ember más kárán tanul" közhelynél szerintem sokkal igazabb az "okos ember nem lép kétszer ugyanabba a sz..ba" frazéma, de az is megesik, hogy nem elég egyszer belelépni...

Az "ösztönös" kulcsszerepet játszik a tapasztaltságban. Ha egyszer nagyot bukunk, akkor a következő alkalommal, amikor előttünk áll a kész terep, hogy ismét bebukjuk ugyanazt a jellegű munkát, kapcsolatot, úgy jelentkezik a régi fájdalom emléke, mint az égési sérülésé, ahogy közelítünk ujjunkkal a gyertyaláng felé.

 Déja vous-ként bukkan fel az ismerős érzés, ami ösztönös menekülésre késztet. Ezek a menekülések jogosítják fel az embert az "Én megmondtam." bűvös frázis alkalmazására.