Így míg lányom másfél évesen lelkesen trónolt a wc-n vagy a bilin, miközben örömujjongások közepette konstatáltuk, hogy mindezt nem kis eredménnyel teszi- addig átlépve a kétéves kor küszöbét, hirtelen megmakacsolta magát. Nem és nem.

A kettős ellenállás falába ütközve pedig mindenféle varázslatomat latba kell vetni, hogy az óvodakezdésre  lekerüljön a pelenka, és megkezdődhessen az intézményes nevelés. Egy dologban ugyanis nagyjából minden óvoda egyforma: a szobatisztaság kérdésében kérlelhetetlenek.

Sürgetne hát az idő, s ez a sürgetés nem mindig hat kedvezően alapvetően liberálisabb nevelési módszereimre. Hamar be kellett látnom azonban, hogy a szelíd erőszak (Gyere, ülj a wc-re-bilire!) még nagyobb ellenállást szül.

Hassunk hát érvekkel. Előkerülnek a nagy óvodás gyerekekre vonatkozó dicséretek:"Édesem,  ők ugyebár, már nem használnak pelenkát. Hogy is nézne ki, hogy az óvó néni pelenkákkal rohangálna tizenegynehány gyerek között."

Másnap azonban újra megerősödve közli ébredéskor: "Anya, új pelust kérek!"

Taktikát váltunk. Játszótéri anyukatársak kétharmada szerint egy módszer mindig hat: "Ne adj rá pelenkát! Egy idő után csak megunja a lábán csordogáló kellemetlen élményt."

Belevágunk. Dorka azonban egyáltalán nem hatódik meg e természetes folyamatok pelenka nélküli megvalósulásától. Nemes egyszerűséggel közli, hogy "Bepisiltem-bekakiltam, kérek új bugyit!"

Én közben felmosóronggyal rohangálok a lakás legkülönfélébb pontjain, hogy az aknamunka nyomait eltüntessem,lassan egy folyamatos öltöztetés folyammá válik a nap. De oroszlánként harcolok: nem érdekel, ebből csak én jöhetek ki győztesen.

Két hét múlva azonban a lelkesedés fogytán, én pedig kinyúlok. Muszáj belátnom, hogy egyelőre csak a kivárás taktikája jöhet szóba, majd megadóan kapitulálok, és feltankolok pár csomag pelenkával a sarki diszkontban...