Életkép: Apa éppen hazaért, csinált magának két szendvicset és leült a TV elé. Kapcsolgatja a csatornákat, miközben majszolja a kenyeret. Hugi az etetőszékben (ami szinte a szoba közepén áll, hogy semmit ne érjen el kezecskéivel) elmélyülten keni szét magán a zöldborsó főzeléket. Az első osztályos Dani egyedül ül az étkezőasztalnál, előtte a vacsorája, de csak ímmel-ámmal eszik, mert közben izgatottan meséli, mi történt az iskolában. Anya  - miközben szintén a szendvicsét igyekszik bekapni - háromfele próbál figyelni: rászól apára, hogy „vigyázz, ne morzsázz le!", igyekszik élénken reagálni Dani beszámolójára" Igen? Nahát!" felkiáltásokkal, s közben hugi szájába próbál beügyeskedni újabb kanál főzeléket.

Ismerős a kép? Netán nálatok, vagy barátaitoknál is így zajlik mindennap a vacsora? És, hogy folytatódik? Vajon Dani végül megeszi-e a vacsoráját, vagy - látván, hogy igazán senki se figyel rá - otthagyja a felét, és bánatosan, vagy sértődötten elvonul zuhanyozni, és eltűnik az ágyban. Apa, megunván hugi malackodását és a „hangzavart", felkapja kislányát, és elviszi fürdeni. Anya pedig kimerülten hátradől a kanapén, és magába tömi a maradék szendvicset.

Ha nálatok nem is pont így zajlik, de a magyarok 30%-ánál valami hasonló képet lehetne rajzolni. Legalábbis az derült ki egy nemrégiban, a Knorr által végzett kutatásból, hogy több millióan vannak, akik nem ülnek le egy szépen megterített asztal mellé, közösen párjukkal, vagy családtagjaikkal, hogy együtt étkezzenek. Igaz - a kutatás erre is rávilágít - nagyon sokan vannak (a válaszolók 84%-a), akik valójában vágynak arra, hogy közösen étkezzenek. Jogos a kérdés: akkor miért nem teszik meg? Nos, lehet, hogy nem is érzik, tudják, hogy mi a jelentősége?

A legfontosabb, hogy ha közösen ülünk egy rendesen megterített asztalhoz EGYÜTT vagyunk. Nem csupán fizikailag vagyunk közel egymáshoz, hanem lélekben is jobban egymásra tudunk hangolódni. Figyelni tudunk arra, hogy mit mond a másik, el tudunk rajta egy cseppet gondolkodni, megvitatni, véleményt formálni, vigasztalni, dícsérni, tervezni, vagy éppen eldönteni valamit - közösen.

Ráadásul közben élvezni tudjuk magát az ételt is, rendesen falatozva, megrágva fogyasztjuk el - ami cseppet sem mellékes emésztésünk, és így egészségünk szempontjából.

Lehet, ma még nem érzitek ennek fotosságát, ám ha egy kicsit tovább festjük a bevezetőben felvázolt képet, akkor mit láthatunk egy-két év múlva?

Apának és anyának fogalma nincs róla, miért lett Dani olyan zárkozott és mogorva, és miért nem mond el semmit, miközben állandó zűr van vele az iskolában. Apának állandó gondjai vannak a gyomorsavával, anya pedig már szinte elfogy, olyan sovány, mert az állandó stressztől már enni sem bír. Hugi pedig még mindig szétkeni a főzeléket, pedig már 3 éves, és „igazán tudhatná, hogyen kell rendesen enni". (S közben vagy a TV-t bámulja, vagy folyton elszaladgál.)

Ha már itt tartotok, akkor már baj van, de még nem kell kétségbe esni. Csak változtani kell az étkezés körülményein, és türelmesnek lenni. Próbáljátok megbeszélni apával, hogy majd vacsora után, mikor már a gyerekek is lefeküdtek nézi meg a híreket. És a TV-t be se kapcsoljátok, amíg vacsoráztok! Vonjátok bele Danit, sőt hugit is a vacsora előkészületeibe, péládul a terítésbe, és közben máris el lehet kezdeni beszélgetni a nagyobbikkal, s megtanítani a kicsit, hogy a szépen megterített asztal milyen csúnya lesz, ha szétkeni rajta az ételt. Nem kell „gálába vágni" az asztalt, az ízléses tányér alátétek épp elegendők, az elkészített vacsorát pedig könnyebb is az asztalra tenni, mintha ki-ki külön elvonul a magáéval valahova. Az a többlet 20-30 perc, amennyi ahhoz kell, hogy kényelmesen, beszélgetve, az asztalt mindannyian körbeülve fogyasszátok el a vacsorát, higgyétek el megéri!

Mert minden közös étkezés egy lehetőség: hogy harmonikusabb legyenek kapcsolataink, és megőrizzük egészségünket.

Lovas Katalin