Halk zene szól. Olyan emberek között vagyok, akikre rábízhatom magam, akiktől az elmúlt hónapokban életre szóló útravalókat kaptam.

No, ne érts félre. Ez nem egy vallási csoportosulás, nem is valamilyen népszerű ezoterikus kör, hanem a  pszichodráma csoportom, ahová idestova jó pár hónapja járok.

Egymással szemben ülünk tehát, a szemem csukva. Valami meditációféle következne, amivel mindig gondban vagyok. Nehéz ugyanis az elkalandozó gondolatokat féken tartani, az agyamba be-betörő szavakat, képeket elhessegetni.

Találkozások és elválások-ez lesz a meditációnk középpontjában.

Egyszerűnek tűnik, pedig a Te életének is ez az esszenciája. Ha találkozol valakivel, akkor előbb utóbb el is kell válnod tőle. Ez az élet fájdalmas de törvényszerű rendje. Hiába tiltakozol, hiába félsz-meg fog történni.

Ám: "Jobb elveszíteni, mint soha sem birtokolni"- mondta erre egy számomra kedves ember. Mert ugyan egy kapcsolat egyúttal annak is a lehetősége, hogy elveszítjük az illetőt, de mégis fel kell vállalni a kockázatot, meg kell érteni ezt a törvényszerűséget.

Ilyen találkozást és elválást játszunk most.

A meditáció kezdetén persze hűen önmagamhoz, könnyedén becsukom a szemem, nincs bennem a félelem, hiszen a másikra való ráhagyatkozás nem probléma számomra. Persze ez néha naivitásnak tűnik.

Beleengedni magad egy kapcsolatba, bízni a másikban. Aztán jönnek a keserű csalódások, hogy bizonyos emberek mosolya és a kedvesség mögött valami más van. Hogy hátba támadnak, kifordítanak és hazudnak. De ez is kockázat. Felvállalom.

Becsukom a szemem, és várom a másikkal való találkozást. Nem tudom, mikor és hogyan fog megtörténni, hiszen aki velem szemben ül, az  teljesen váratlanul fog megérinteni majd. Mint ahogy az életben is teljesen váratlanul találkozunk számunkra fontos emberekkel.

Vajon hogy fogom fogadni? Mit vált ki belőlem?Összerezzenek, megijedek?

De nyugodt vagyok, hullámzok a zenével. A kétnapos migrént kinyomom az agysejtjeimből. Teljesen ellazulok, szinte felemelkedek a testemből.

Aztán hirtelen melegséget érzek, pedig még nem találkoztam a másik kezével. Majd pár pillanat múlva, a kézfejemen érzem a másik ujjait. Váratlan, de megnyugtató másodpercek. Itt van, találkoztak az érintéseink. Sokáig nyugtatja kezét az én kezemen, érzem, ahogy hideg tenyerét felmelegítem.

Aztán nagyon lassan, mintha évezredek telnének el, felemeli kezét a kezemről, búcsút intünk egymásnak gondolatban. Érzem, ahogy távolodik, de mégis itt van velem. Ott vannak az ujjnyomai a bőrömön, és szinte még itt érzem az érintését.

Találkozások és elválások.Megérint, ott van veled, és elmegy. De érzed sokáig az érzést, tapintani tudod a tapintást, bőrödbe égtek az ujjlenyomatok. Agyadban pedig kis fiókokat nyitogatsz, hogy elraktározd Őt.

Halk zene szól. Őrzöm az érintést- aztán lassan kinyitom a szemem.