Mi a meditáció, illetve mi nem az?
A meditáció egy állapot. A meditáció a semmittevés állapota. Nem teszek semmit, de semmit, tehát nem is gondolkodom. Ebben az állapotban visszavonulok a cselekvés területéről. Nem akarom befolyásolni a világot, nem akarok aktív része lenni a világnak. Beülök a szívembe, és éberen őrködöm, hogy az érzéseim ne kószáljanak szanaszét. Ez azt jelenti, hogy semmit sem teszek, de azt éberen teszem. Tehát a semmittevés állapotát teljes koncentrációval igyekszem megőrizni. Ennek következménye az az általánosan ismert paradox helyzet, hogy a meditáló ember elektromosan mért agyhullámain (EEG) egyszerre vannak jelen a legmélyebb alvás és a legerősebb koncentráció jelei. Jóllehet a meditáció semmittevés, mégis egyfajta belső dinamizmus megnyilvánulása. A semmittevés nehéz munka.
Tehát a meditáció nem puszta álmodozás, nem csak andalgás valahol az ébrenlét és az alvás határán. Nem adom át önmagam az értelem furcsa képzelődéseinek, különböző fény- vagy képjátékainak. A meditatív állapotban jelen lévő koncentráció belső tágasságunkra irányul, amely a gondolatok sötét függönye mögött éli végtelenség-valóságát.
A meditáció egy eszköz. Maga a meditáció nem a cél, csak a jármű, amely elvisz minket a célhoz. De ezzel is teljesen más a helyzet, mint az élet egyéb dolgaival. Az életben, ha teszünk valamit célunk érdekében, akkor elvárjuk, hogy a cél, vagy legalábbis annak egy része megvalósuljon. A meditációval nem ez a helyzet, jóllehet, okkal meditálunk, de nem várhatunk el semmit.
A meditáció elvárásmentesség. A meditációnak megvannak a maga törvényei, és nem az értelem tervei szerint dolgozik. Meditációnkban belső lényünk szabja meg, hogy mi és mikor történik. Ezért a meditáció bizonyos fokig az elfogadás gyakorlása, annak átélése. Tapasztalatom szerint a meditáció végül elvezet az általunk kiszabott célhoz, de ez nem, vagy csak nagyon ritkán történik meg közvetlenül. Ott más sorrendben válnak valóra a dolgok, mint ahogy az türelmetlen értelmünknek kedvére való lenne. Minden a maga idejében jön, és ezért a dolgok tökéletesen helyükre kerülnek.
Ismét egy paradox helyzet. Amiért meditálunk, azt nem várhatjuk a meditációtól, sőt, a meditációtól semmit sem várhatunk el. A meditációba vetett elvárás elrontja a játékot, és az, aminek történnie kellene, az, ami végül elvezet célunkhoz, nem vagy csak késve történik meg, és az sem biztos, hogy az elképzeléseink szerint. Ezért itt az akarat feladásáról van szó. A meditáció egy olyan állapot, ahol az ember a szabad akaratát felajánlja Istennek. A meditáció egy akarat nélküli állapot, amely képes egy tökéletes akaratot, a lélek akaratát számunkra feltárni. Minden paradox lesz, mihelyt elhagyjuk az értelem területét.
A meditáció tudattágítás. Hogy mi az? Vegyünk egy mesét! Volt egyszer egy béka, amely egykútban született, ott nőtt fel, így számára a kútja volt az egész világ.
Történt egyszer, hogy egy balatoni béka beleesett a kútba. A kútban lakó békánk, mint házigazda, beszédbe elegyedett vele:
- Honnan jössz? - kérdezte a balatoni békát.
- A Balatonról! - válaszolt ő büszkén.
- Mekkora az a kút? - érdeklődött a mi békánk.
- Hát az nagyon nagy - mondta a jövevény.
- Talán háromszor is nagyobb mint ez a kút?
- Nem, sokkal, de sokkal nagyobb, nem is tudom milyen nagy, nem láthatod a végét, nem is tudod átúszni egyik végétől a másikig, akkora mint az egész világ! - felelte a balatoni béka, megosztva saját tapasztalatait.
Erre a mi kis kúti békánk sértetten visszavonult, és bolondnak nevezte vendégét.
Ez egy jó példa arra, hogy a tudat milyenségét érzékeltessük, de ne gondoljuk, hogy az ember esetében is teljesen így van, illetve ennyire egyszerű a dolog. Sem a lakhelye, sem a világról szerzett tapasztalatainak mennyisége, sem lexikális tudása nem képes egymagában tudatát magasabb szintre emelni. Például bármennyire is művelt legyen egy ember, ha például erős nacionalista érzelmei vannak, amelyekhez kötődik, nem képes átölelni a világot, mert nemzeti tudata megbéklyózza.
Minél szűkebb az egó, annál szűkebb a tudat is. Vagyis minél több korlát és kötődés között élünk, annál alacsonyabb szintű a tudatunk. Mik a korlátaink? Furcsa módon a korlátozó öntudataink, amelyekre oly gyakran büszkék vagyunk, mind korlátoznak minket. Nem engedik, hogy univerzális emberi lénnyé váljunk, aki tudatával mindent képes átölelni.
A családi, a nemzeti, a faji, a vallási vagy a szakmai öntudat és egyebek bezárnak minket azáltal, hogy másokat kizárnak a körből. Ezek a mi kútjaink. Minél jobban körbezárnak tudati korlátaid, annál kevésbé vagy képes másokat önmagadnak látni, illetve önmagadat valaki másnak tekinteni. Mondjuk úgy, hogy minél kevesebb dologhoz kötődsz, minél kevesebb dologgal azonosulsz, annál tágasabb a kutad, annál inkább balatoni vagy akár az óceánban lakó béka vagy.
Ha meggondoljuk, ezek a tudatdarabkák mind belénk nevelt dolgok, egyik sem velünk született tulajdonságunk. A meditáció viszont azt az énünket tárja fel, amely velünk született, és nincs tudati korlátok közé szorítva. Ezért kell sok mindent elfelejtenünk, azért, hogy igazi ősi énünkkel találkozzunk. Gondolom azt említenem sem kell, hogy egy óceánban élő béka nemcsak hogy szabadabban, és ezáltal boldogabban is él, mint egy kúti béka, de sokkal többet is tehet egy jobb világ születéséért, már puszta létével is. Persze ezt emberre kivetítve gondolom.
Gunagriha (Sorsnavigátor c. könyv szerzője)
