Van-e olyan ember, aki legalább életében egyszer ne akarná látni a tengert?  Ha most hirtelen azt is mondják esetleg, hogy van: "Én vagyok az", akkor nézzenek mélyen a lelkükbe, s megérzik, hogy igenis Önökben is ott van elbújva, elrejtve a vágy. (Egyúttal azzal is érdemes szembenézni, hogy vajon miért nyomják el ezt az érzést - de ez már egy másik történet.)

Vajon miért vonz minket annyira a végtelen víz?

Sokáig én sem tudtam, csak azt éreztem már gyerekkoromban, hogy a tengert akarom látni! Talán a balatoni nyarak hozták korán felszínre bennem - amikor gyerekkoromban lementünk a partra és a reggeli párától nem látszott a túlpart, csak a végtelennek tűnő víz - nem tudom. De azt tudtam, hogy a "magyar tenger" nem ugyanaz - bár nagyon szeretem a Balatont is. Mert "lelki szemeimmel" láttam a túlpartot, elmaradt a végtelenség érzés.

Szerencsés voltam, mert nagyon fiatalon jutottam el először a tengerhez, Franciaországba, Bretagne-ba. Emlékszem eufórikus öröm töltött el, amikor először lementünk a partra. Megrendített és félelemmel töltött el, ahogy a hullámok csapkodták a sziklákat, majd estére a víz ugyan lecsendesedett, de a dagály mindent elöntött, még az oly ellenálló sziklákat is jórészt "maga alá" gyűrte.

Aztán jártam a szelíd és szépséges mediterrán tengerpartokon Franciaországban és Olaszországban, a mindig hideg, és szinte mindig háborgó Északi tenger partjain.

De igazán akkor értettem meg, hogy miért kellett annyira látnom a tengert, mikor felnőtt fejjel, sok-sok utazás után eljutottam Portugáliába, és ott is az európai földrész legdélnyugatibb pontjára, a Szent-Vince fokhoz.

Alig lehetett megkapaszkodni a világítótorony keskeny teraszán. Tombolt a szél, hatalmas hullámok iszonyatos erővel ostromolták a sziklákat, dübörgött alattunk a föld - a természet minden ereje "birtokba vett".

Ám, ahogy felemeltem a fejem és kitekintettem a végtelen óceánra, s lelki szemeimmel sem láttam a túlpartot - a lenyűgözöttséget és a félelmet felváltotta valami határtalan nyugalom. Úgy éreztem, körülölel a víz, egyedül vagyok, mégis jó helyen vagyok.

Ha meg akarod érteni,

hogy honnan jöttél, és hová tartasz

hogy esendő vagy, de mégis erős

hogy ha egyedül is vagy, akkor sem vagy magányos

hogy csak egy kicsiny porszem vagy a végtelenben, de mégis Te vagy

hogy a félelmet is le lehet győzni

hogy bár a víznek ereje hatalmas, de ha igaz Ember vagy, mégis Te lehetsz hatalmasabb

akkor látnod kell a tengert!

S ha már jártak tengerparton, de még nem érezték azt, amit én, akkor Önöknek is meg kell találni a "saját" Szent-Vince fokukat!

Lovas Katalin