Kedves Életforma.hu és Olvasói!

Nagy drámának voltak fültanúi tegnap a családi tűzfészek falai. A fiam, B., aki most töltötte be a tizenötöt, előállt azzal a férjem által igencsak rossz ötletnek minősített kéréssel, hogy szülinapja alkalmából hagy utazzon el a barátaival Bécsbe a hétvégére.

A párom csípőből nemmel válaszolt mondván, hogy egy épphogy csak tizenöt éves gyerek ne utazzon a Balatonnál messzebbre a szülei nélkül. A gyerekek előtt a nevelésükkel kapcsolatban nem mondunk ellent egymásnak, így én csak csendben néztem a két férfi közt zajló, üvöltésbe torkolló veszekedést.

Én se rajongok az ötletért, de valamivel rugalmasabban állok hozzá, mint a férjem. B. baráti társaságában vannak "idősebb", azaz 16-17 éves srácok is, akik véleményem szerint már elég nagyok ahhoz, hogy felügyelet nélkül utazzanak külföldre.

A balhé után leültünk beszélgetni a párommal, de amint kibújt a szög a zsákból, azaz előálltam a "kritikával", a férjem azzal vádolt, hogy felelőtlen vagyok, ha tényleg úgy gondolom, hogy a fiunkat el kéne engednünk. Pedig finoman tálaltam, hogy talán egy ilyen szimbolikus értékű döntésnél nem árt legalább százig elszámolni, mielőtt az ember kategorikusan nemet vagy igent mond, valamint ha a döntés esetleg nem jó, akkor nem szégyen a gyerek előtt belátni, hogy a féltés következtében túlreagáltuk a dolgot, tehát tévedtünk, de a stratégia nem vált be. Ugyanolyan zárt fülekre találtam, mint a gyerek.

Furcsa, hogy bennem mint anyában kevesebb aggodalmat ébresztett a dolog, mint a ház urában. Vagy jobban ismerem a fiamat, mint az apja, vagy - a férjem állítása szerint - túlságosan gyengéd és megengedő vagyok. Annyira önálló gyerek, hogy képtelen vagyok kis pisisként kezelni, aki maradjon csak anyuci szoknyájánál, amíg be nem tölti a tizennyolcat.

Tizenöt évesen tényleg annyira kicsi lenne még az ember gyereke, hogy ne hagyhatná el az ország határait két napra a szülei nélkül? Önök mit tennének a helyemben?

Egy olvasó

(Lz)