A jelenségnek mintha közös gyökere lenne. A gyengeséget, a sebezhetőséget nehezebb bevállalni. Mert aki sír, vagy aki vidámságot kér, az - látszólag - esendő.
Nem így a pókerarc, aki nem mutatja, hogy már a végrendeletén gondolkodik. Nem így a vigasztaló, aki tán maga is vigaszra szorulna, de így könnyebb, hisz rövid időre - míg vigasztal - ő az erősebb.
Beleképzelni is szörnyű, mi lenne a tömérdek vigasztalóval: pszichológussal, pszichiáterrel, pappal, prédikátorral, (alkalmi) publicistával, népgyógyászati lélekbú(l)várral, és peresze mi lenne a gyógyszergyárakkal, ha egyik pillanatról a másikra érdem és nem szégyen lenne sírni, hangot adni fájdalmunknak, szomorúságunknak.
Mi lenne, ha az utcán síró-pityogó FÉRFI nem megrökönyödött tekinteteket, hanem elismerő pillantásokat váltana ki. És megállna a 4-es - 6-os villamos a körúton, kiszállna a vezetője és pézsét nyújtana neki a mellényzsebéből. Vagy ő is mellé állna zokogni, mert álmában BKV ellenőr volt és leharapta az egyik bliccelő utas szempilláját.
Az lenne, hogy ugrásszerűen megnőne a munkanélküliek száma - sokkal több lenne, mint négy évvel ezelőtt -, és a város megtelne sírva-vígadó emberekkel. Rendőrök, parlamenti képviselők, laptopos ezüstifjak, nyakkendős menedzserek, tőkeerős vállalkozók, tűzoltók, katonák, tőzsdecápák, politológusok fújnák az orrukat, törölgetnék a szemüket úton-útfélen és lapogatnák egymás hátát. Képzeljük csak el, milyen közösségteremtő ereje lenne, ha nem az erőt, hanem a gyengeségünket mutatnánk meg üzleti tárgyalásokon, családi ebédeknél, TV-interjúkban!
A kormány ingyenes pézséelosztó-helyeket állítana fel, az ellenzék pedig kénytelen lenne azt állítani, hogy négy éve azért kevesebbet sírtunk, és az emberek képtelenek lennének voksolni, mert könnyeiktől nem látnák, hová kell beírni az X-et, de különben is ronggyá áznának a szavazócédulák. Kifújnák a választásokat, amire már nem is lenne szükség, mert a szavazóképes populáció egy emberként tömörülne a Megtisztulás Pártba, melynek vezetőjéül Noét választanák közfelsírással, mivel a belvízveszély ugrásszerűen megnövekedne.
Itt álljunk meg egy pillanatra! Korai még a sírás. Mert a könnyeket be kell osztani.
Veszélyes, sőt tilos l'art pour l'art bőgni, mint egy masina. A könnyek ugyanis előbb-utóbb elfogynak. És akkor mi lesz? Oda a boldogság. Oda a szabadság. Oda az ormány és a párt.
Sírni csak pontosan és szépen szabad.
Lehet használni hozzá sírvezetőt, sírásót és sirti sast. Közös jellemzőjük, hogy a sírásba dinamikát és koncepciót visznek.
Aki jól tud sírni, az egyszer, a nem túl távoli jövőben megtapasztalja, hogy ő a legerősebb.
A tölgy kidől a viharban, a fűszál csak meghajlik. A gyenge az erős - ebben áll a nagy titok.
Sírj, ha úgy hozza az élet! Vállald, hogy gyenge vagy! Ez lesz az erősséged.
És Te nevetsz a végén.
