Őszintén szólva március 15. sosem tartozott a kedvenc ünnepeim közé. Emlékszem, hogy gyerekkoromban az iskolai ünnepségek napja mindig hatalmas stresszel indult: össze-vissza kerestük a kokárdákat a lakásban. Vajon melyik fiókba tettük el egy évvel ezelőtt? Az utolsó pillanatban aztán többnyire meglett, és rohantunk, hogy le ne késsük a becsöngetést.
Az ünnepségeken mindig ugyanazok a versek hangzottak el, és nagyjából minden évben ugyanarról szóltak a beszédek is, amelyekből eleinte szinte semmit sem értettem, úgyhogy csak végig unatkoztam őket. Így, miután leérettségiztem, nem is nagyon vágytam többé a március 15-i ünnepségekre, és sokáig sikeresen el is kerültem őket. Egészen két évvel ezelőttig, az első sanghaji márciusomig.
Több ezer kilométerre az otthontól, Ázsia keleti partján a dolgok kicsit átértékelődnek. Az ember szíve megdobban, ha magyar szót hall, vagy ha egy Petőfi verset olvas a metró egyik fogódzkodóján. Igen, Petőfit ismerik Kínában. Sőt mi több, sokan fejből tudják a Szabadság, szerelem című versét. Sanghaj egyik legnagyobb parkjában pedig a költő mellszobrát is megtaláljuk.
Hogy Petőfi neve nem ismeretlen Kínában, azt Lu Xunnek köszönhetjük, a modern kínai irodalom egyik legnagyobb alakjának. Ő volt az, aki bő száz évvel ezelőtt közre adta a Szabadság, szerelem fordítását, amelyet kínai diákok generációi tanultak meg azóta az iskolában. Így nem véletlen, hogy Petőfi mellszobrát a Lu Xunről elnevezett parkban helyezték el, és hogy a Sanghaji Magyar Főkonzulátus minden évben itt rendezi meg a március 15-i ünnepséget.
Ez egyébként némi kihívást jelent a szervezőknek, mivel a kínai parkok látogatottsága egészen elképesztő. Több ezer ember áramlik hétvégente a Lu Xun parkba is, ahol aztán sétálnak, mahjongoznak, táncolnak, kalligráfiát gyakorolnak, és még sok minden mást csinálnak. Kis magyar ünnepségünktől pár méterre éppen egy komplett vegyeskar adott koncertet zenekari kísérettel, a másik irányban pedig egy csapat ember tai chizott. Ezeknek a látványosságoknak persze nézői is akadnak, és ahogy már az előző évekből megszoktuk, hamarosan mi is látványossággá váltunk.
De Sanghajban nem csak ezért egészen más a hangulata egy magyar nemzeti ünnepnek, mint amire otthonról emlékszem. Itt egy kis közösség gyűlik össze, amelynek tagjai örülnek, hogy láthatják egymást, hiszen többségüknek ritkán van alkalma arra, hogy más magyarokkal találkozzon. Kínában, ahol külföldiként gyakran érezzük magunkat nagyon másnak, nagyon idegennek, az összetartozásunk megünneplése nem tűnik annyira elvontnak és fennköltnek, mint otthon, itt szinte egy hétköznapi emberi szükséglet kielégítése: tartozni akarunk valahová.
Baisánszki Zsanett
