1. Saját örömöm helyett kerestem másokét.
2. Azt hittem, ha mások problémáit megoldom, jól fogom magam érezni.
3. Értéktelennek éreztem magamat.
4. Saját gondjaimat nem osztottam meg másokkal.

1987.
Fokozódó gyengeségérzet, mérhetetlen fáradtságérzet, rohanó életvitel, gondoskodás mindenről és mindenkiről a környezetemben, munkahelyen helytállás, és ami örömet szerzett - az írás - éjszakára maradt. És már ennek sem tudtam örülni. De írtam. Enni elfelejtettem. Azaz: nem voltam éhes. A környezetem nem figyelt rám, mert megszokták, hogy én figyelek rájuk, minden gondjukat-bajukat megoldom.
Történt, hogy áprilisban elmentem édesanyám orvosához érdeklődni az állapota felől, s az orvos észre vette, hogy fáradt vagyok. Megvizsgált, elvégezte a rákszűrést. Hathét múlva felhívott telefonon és kért, hogy azonnal menjek hozzá.
Elmentem.
Közölte a végeredményt, melynek lényege: pozitív és azonnali műtétet javasolt.
Nem sírtam, nem voltam elkeseredve, csak úgy éreztem, hogy megállt az eszem.
Sétáltam az utcán és vettem egy órát a fiamnak. Szimbólummá vált számomra az idő. Aztán elmentem az onkológus keresztapámhoz, megmutattam neki a leleteket. Közölte velem, hogy én egy okos nő vagyok, ezért őszinte lesz hozzám. Intézzek el mindent magam körül és feküdjek be a kórházba megműttetni magamat.

Másnap felhívtam az orvost és közöltem vele, hogy nem hiszem el, hogy ez az én leletem. Azonnal magához rendelt és újabb szövettani mintát vett, Átlátott rajtam és azt mondta, hogy ezzel a húzásommal nem nyerek időt, csak veszíthetek.
Nem mondtam meg senkinek a tényeket közvetlen környezetemben. Viszont ettől kezdve a halálra ítélt szemével figyeltem környezetem tagjait, a körülöttem zajló eseményeket.

Főztem, mostam, takarítottam, munkahelyemen dolgoztam, és édesanyámhoz rohantam, mer Ő VOLT BETEG, "én nem".
Egyre fogyott az erőm -ezt tudomásul kellett vennem.
Aztán júniusban a munkahelyemen megszólalt a telefon, szinte vészt jóslóan.

Éreztem, hogy az orvos keres. Ő volt, és közölte, hogy már elintézte a műtét napját. Azt mondtam, jól van. De már akkor éreztem, hogy ez a műtét a kiírt időpontban nem fog megtörténni.

Nem történt meg, mert édesapám leesett a létráról, és beteg édesanyám mellett kellett lennem. Persze, édesapámhoz is bejártam egy hónapig naponta a kórházba. Imádkoztam, hogy minél hamarabb haza kerüljön.
Haza engedték.
Szeptember közepén már tudtam, hogy nem úszom meg a műtétet. Az orvosom újra hívott, ha valamit érzek, közölte kinél jelentkezzek telefonon, és azonnal műteni fognak.

Ekkor otthon utaltam a tényekre, de nem vett komolyan senki. Ugyanis én nem lehetek beteg éppen most, amikor...ezt, meg azt kell elintézni, stb.
Néhány nap múlva, ha nem szégyelltem volna, akkor leülök az utcán, mert olyan fáradt voltam, hogy szinte magam sem fogtam fel. Mégis beértem a munkahelyemre valahogy, és felvettem a telefonkagylót, felhívtam az orvost, bemutatkoztam.
És innentől kezdve egyenes utam volt a műtét felé.

Műtét után ráértem gondolkodni mindenről. Volt, illetve lett időm magammal foglalkozni.

Rájöttem, hogy sosem magamat, hanem másokat akartam boldognak, elégedettnek látni.
Rájöttem, hogy tévhitben éltem, mert saját örömömet, reményeimet nem táplálta semmi, senki, a végén már én sem.
Rájöttem, hogy a segítségem nem igazi segítség volt mások számára, mert helyettük oldottam meg problémáikat.
Rájöttem, hogy az én vágyaimat, az én boldogságomat, az én értékeimet elnyomtam azért, hogy megfeleljek mások elvárásainak.
Rájöttem, hogy a saját gondjaimat nem beszéltem meg senkivel, és a mások gondjait a vállamra vettem.
Rájöttem, hogy mindenkit magam elé helyeztem.
Rájöttem, hogy a boldogság sejtjeim szomorúak lettek. Így örömmel átvették a helyet a ráksejtek. Utat kaptak.
Rájöttem, hogy nekem is szükségem van gondoskodásra, szeretetre, és nem csak adnom kell mindezt, hanem meg kell tanulnom elvárni és elfogadni.
Rájöttem, hogy hosszú évek alatt tévhitem alapja az volt, hogy keveset adok. Ezért akartam mindig mindenki helyett megoldani a problémákat. Fontosabbak voltak nálam mások.

Aztán elgondolkodtam.
Rájöttem, másképp is lehet szeretni, gondoskodni: "Nem halászlevet adok, hanem megtanítalak horgászni!"
Rájöttem, hogy nem felesleges, és nem pazarlás a magamra fordított idő.

VÉGKÖVETKEZTETÉS:

MÉG A KÓRHÁZBAN RÁJÖTTEM, HOGY A RÁK NEM MÁS, MINT FÉLREÉRTELMEZETT SZERETET!

Igaz, azt mondták környezetemben, hogy megváltoztam.
Igaz, sokan, akik már nem használhattak ki, elfordultak tőlem.
Igaz, hogy szinte mindenkim mert édesanyám "elment" a műtétem után.
Igaz, környezetem azt gondolta, hogy "utána megyek".
Igaz, hosszú évek múltak el, mire elfogadtak néhányan ilyennek, amilyen vagyok.
Igaz, megtanultam NEM-et mondani.
Megtanultam ELFOGADNI.
Megtanultam saját dolgaimnak örülni, és megtanultam boldog lenni, érezni.

MEGTANULTAM ÉRTENI A SZERETET LÉNYEGÉT.

2003. DECEMBER 15.: 16 éve volt a műtétem. Azóta odafigyelek a rendszeres étkezésre, magamra, dolgaimra, környezetem tagjaira, és az életvitelemre, hogy lehetőleg ne stresszeljek. Így módosult a sorrend. Hormonkezelést nem kértem. Gyógyszert nem szedtem és nem szedek. E és C vitamint igen. És nem hordok órát.
Köszönöm, hogy elolvastátok.
Talán tanulságul szolgálhat néhány embernek.


Mária