A társas viselkedés egyik alapvető formája a versengés. Sikerélményünk, boldogulásunk azon áll vagy bukik, hogy mennyire vagyunk edzettek versenyhelyzetekben, bírjuk-e a csatározást.

A szocializmus alatt főképp az volt szem előtt, hogy brigádunk az élre törjön, vagy hogy kőművesként a lehető legtöbb téglát rakjuk egymásra a fal építésekor bizonyos idő alatt. Persze a nagy sztahanovista élmunkást, Pióker Ignácot esélye se volt senkinek leelőzni, aki az újpesti Egyesült Izzó fémgyalusaként dolgozott.

Aztán megindultak a brigádversenyek. Ezzel ismét versenyre hívtak minden szorgos munkást, hogy kiderüljön, ki csomagolja a legtöbb konzervet, vagy ki palackozza a legtöbb bort az országban. Meg persze ott volt az inspiráló pénzjutalom, ami a győztesnek járt.

Aztán ment a küzdelem azon is, hogy ki-ki befizetett autóra, aztán hogy ki vehette át először a csodás Trabantot. Persze az ember életét meg-megszakították egy-egy mókás vetélkedővel is, például a Ki tud többet a Szovjetunióról?- elnevezésűvel.

A déli gyümölcsért is ment a küzdelem, a sorban állás, már akinek jutott. Sokszor az volt a karácsonyi ajándék, hogy apuka egy csomag narancsot tett a fa alá, amiért egy délután állt sorba hősiesen a többi elszánt vásárlóval.

A közkedvelt Ki mit tud?- okon nagy tehetségek küzdöttek az elismerésért, a kisdiákok papírgyűjtésben igyekeztek egymásra licitálni: "Nem kell központi gyűjtés, autóval el kell vinni a MÉH-be, és kész."

Aztán a rendszerváltás után másféle versengések jutottak. A munkahelyi verseny mindennapos hozzátartozója életünknek, a szupermarketekben azt is mérik, hogy egy perc alatt a pénztáros hány árut húz le. A vásárlók ölik egymást az akciós tönkölybúzás takarókért.

Piacgazdaság van, mindenki licitál mindenkire, mert ezt kódolták belénk.

"Az én gyerekem előbb lett szobatiszta, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva" - dicsekszik anyuka a játszótéren.

"Az én anyukám csinálja a legfinomabb mézes-mustáros mártást a földkerekségen" - dicsekszik a kölyök a reklámban.

Állj! Önök nem szoktak belefáradni az örökös versengésbe? A konkurenciával való küzdelembe? A stresszbe? Hogy a főnök a sztahanovista mozgalmak mintájára nyúzza alkalmazottait, pedig már rég letűnt az a korszak?

Felejtsük kicsit el a munkahelyi fúrásokat, a titkárnő "kedvességét", hogy elmesélte a főnöknek, hogy 10 percet késtünk, vagy a konkurens cég újonnan megjelenő hirdetését az újságban, ami a miénkre rálicitálva többet és jobbat ígér az ügyfeleknek.

Állj, lazíts, nosztalgiázz! Néha jó visszasírni a régi idők inspiráló versengéseit. Mert igenis vannak inspiráló versengések, nem azoktól leszünk stresszesek.Hanem a rosszindulattól, a megbecsülés, a közösség hiányától, a főnökök gátlástalanságától.

Hogyan védekezzünk? Én például, a "Tiszta udvar, rendes ház" versenyének jegyében ma inkább kivonulok a szabadba, csinosítgatom a kertet, és nem kapcsolom be a számítógépet.