Budapest100 – hogyan tud egy város a traumák, így egy pandémia után újra talpra állni?

Mi lesz az idei év tematikája?

Idén a Budapest100 olyan programsorozatot állított össze, ami reflektál az elmúlt másfél év mindenkit leginkább érintő ügyére, a világjárványra és annak következményeire. Így leltünk rá az újratervezés témájára. Megkerestük azt a korszakot Budapest közelmúltbeli történelmében, amikor szintén napirenden volt az újrakezdés, és az újratervezés kérdése. Az első és a második világháborút követő időszakban, illetve 1956 után találtuk meg a párhuzamosságokat. Az akkor épült épületek példáján próbáljuk megnézni, hogy miként tud egy város, egy közösség, jelesül egy lakóközösség egy nagyobb trauma után a radikálisan megváltozott körülményekhez alkalmazkodni. Milyen válaszokat ad az új viszonyokra. Ezekből talán ma is tanulhatunk.

Mit tudunk ezeknek az éveknek az építészetéről?

Az I. világháború után éveket az útkeresés, a bizonytalan stílustörekvések jellemezték. Az eklektikus homlokzatképzés, a neobarokk és a neoreneszánsz dominál. Emellett a korszak egyik nagy kihívása a lakásválság volt, amire szintén különböző megoldási javaslatok születtek, amelyekből ma is tanulhatunk. Egyfajta átmeneti időszakként lehet jellemezni az 1921-től, 1930-ig tartó időszak épületeit. A II. világháború után már egyértelműen jelen voltak az európai (modernista) hatások a hazai építészetben,  kiléptünk a Monarchia avittas világából, jött a Bauhaus, majd a szocreál. Az idei programban 1945-től 1957-ig épült házakat mutatunk be.

Mi az, amit ezekből a korszakokból tanulhatunk?

Konkrét következtetéseket nehéz addig levonni, amíg benne élünk az adott korban. A mostani járványhelyzetben nyakig benne vagyunk, nincs kellő rálátásunk a helyzetre. Arra kereshetjük a választ, hogy melyek azok az innovatív várostervezési ötletek, melyek reflektálhatnak a megváltozott viszonyokra. Melyek voltak ezek a múltban, és milyen ötletekkel szolgálhatnak a jövőre nézve. A Budapest100 az építészet közösségi aspektusaira helyezi a fő hangsúlyt, hiszen a város nem csak épített környezet, hanem emberek közössége is. A lockdown után érdemes lehet arra rákérdezni, hogy a hosszú otthonlét milyen urbanisztikai kérdéseket vet fel. Hasonlóan például ahhoz a helyzethez, ami a II. világháború alatt sokak tapasztalata volt az óvóhelyeken.

Tavaly a pandémia miatt csúszott a projekt. Mit változtatott ez a programban?

A programokat mindig úgy szerveztük, hogy az eseménysorozat nyitónapja az év 100. napjának hétvégéjére essenek. Ez általában április-májusban van, a szervezést így előtte 6-10 hónappal előtte el kell kezdeni. Tavaly éppen a szervezés közepén, márciusban kezdődött a lezárás. Ezért csúszott minden szeptemberre, de a programsorozatban ez nem változtatott semmit.

Tavaly volt 10 éves a Budapest100, a jubileumi alkalomra kinyitották az eseményt, azaz nem csak 100 éves házak jelentkezhettek rá. Milyen metódus szerint találjátok ki az adott év tematikáját?

Hozzávetőlegesen egy évvel a megrendezés előtt összeül egy kb. 15 fős társaság, az aktuális szervező csapat, a KÉK (Kortárs Építészeti Központ Kurátorai) és a korábbi évek szervezői és megindul az ötletelés. Ha megvannak a témák, akkor összeállítjuk az érintett épületek listáját, 300, 400 házat, és elindul az önkéntesek toborzása.

Ez utóbbi hogyan zajlik?

Felhívást teszünk közzé a hagyományos médiában, és a közösségi média különféle platformjain, de maga a Budapest100 már egy olyan erős brand, hogy sokan enélkül is jelentkeznek nálunk. Évente átlagosan 200 önkéntes keres meg minket, belőlük aztán 100-150 marad a program során. Idén nagyon sokan, mintegy 300-an jelentkeztek, vélhetőleg azért, mert sokaknak már elegük volt a kényszerű bezártságból, az otthonülésből. Amikor májusról ismét szeptemberre kellett átszerveznünk a programot, nyáron újra meghirdettük a lehetőséget. Három területen dolgoznak az önkéntesek: vannak köztük szervezők, kutatók, akik az adott épület múltját térképezik föl, és fotósok.

Mennyire nehéz a lakókat bevonni az eseménybe?

Ez nagyon változó, a lakók hozzáállása a teljes nyitottságtól az elzárkózásig terjed. Egy szívet melengető példát hadd mondjak el. Egyszer az egyik házban, amelyik megnyitotta egy hétvégére a kapuit az érdeklődő látogatók előtt, volt egy idős néni, aki az első napon nagyon bizalmatlan volt. De amikor látta, hogy az emberek csak beszélgetni akarnak vele, a félelmei oldódtak, és a második napon már ő volt az, aki frissen sült pogácsával fogadta az érkezőket. A program alapeszméje is erre épül: ismerjük meg egymást, az emberek (így a szomszédok is) álljanak egymással szóba, egy ház a benne lakóktól élő organizmus, nem pedig csak kövek halmaza.

Honnan származik maga a nyitott házak ötlete? Van-e külföldi megfelelője?

Van egy európai, Londonból indult kezdeményezés, az Open Houses Network, amely hasonló elven működik, mint az itthon is ismert Kulturális Örökség Napok, és általában különleges épületekre koncentrál. Mi nem a reprezentatív épületekre fókuszálunk, a szlogenünk is arra utal, hogy „minden ház érdekes”. Nagy hangsúlyt fektetünk a házak közösségi aspektusára, az önkéntességre, vagyis az embert állítjuk a középpontba.