A magyar Mae West – Várkonyi Judit

Amikor Várkonyi Judit felveszi a telefont, gyanús edénycsörömpölés hallatszik a háttérből.

Csak nem főzöl?

Dehogy! Csak a mosogatógépet pakolom ki. A főzéssel az a legfőbb bajom, hogy sajnálom rá az időt. Gondolj bele, a vásárlás, az előkészítés, aztán maga a folyamat milyen hosszú időt vesz igénybe, ahhoz képest, hogy a végeredmény milyen gyorsan eltűnik.

Enni azért szeretsz?

Persze, de inkább megadni a módját, azt szeretem. Szépen megteríteni, a tányérokat, poharakat, evőeszközöket milliméter pontosan teszem az asztalra. A kompozíció jól nézzen ki, ez fontos. És akárkivel nem ülök le enni. A számomra varázslatos – angliai útjaimról például az otthoni étkezéseink a legerősebb emlékeim, pedig a barátaimmal bejártunk megannyi múzeumot és kastélyt.

Elkalandoztunk a konyhában, pedig azért hívtalak, hogy érdeklődjem: mi lesz az új tanévben?

Oh! Valójában én már felhagytam ezzel. Ha jól belegondolok, csaknem másfél éve nem csináltam oktatóvideót. Az első lezárás alatt jó pillanatban robbant be, mert aktuális volt, de még mindig vannak olyanok, akiknek újdonság. Ha nem is olyan intenzitással, mint az elején, de folyamatosan nő az oldalamon a látogatószám. 12 ezer ember valami miatt követi ezt az oldalt, és azt érzem, ez felelősség – de közben dilemma is: nem vagyok magazin, és a hülyeségen kívül nincs speciális témához köthető tartalom az oldalon. A privát oldalammá vált szinte a felület, pedig a hülyeségem jobban érdekli a közönséget, mint a lényegem, az írás. Ebből is látszik, hogy nem tudatosan építettem ezt az arcomat. Amikor beütött a Covid, megfogadtam, hogy nem megyek sehova és hozzám sem jön senki, amíg ez az őrület véget nem ér. 15 éve volt egy súlyos tüdőgyulladásom, nem akartam, hogy megismétlődjön. A munkámat online végeztem, és temérdek időm maradt mások szórakoztatására.

Mit gondolsz, mi tartja össze ezt a közösséget az oldaladon?

Szerintem ahhoz a hangvételhez ragaszkodnak, ami belőlem fakad. A humor, az irónia felszabadító, és erre szerintem nemcsak a nyomasztó vírushelyzetben, de az átlagos hétköznapokban is nagy szükség van. Ezen kívül az én oldalamon a kommentszekcióban nincs jelen az a durva hangnem, ami minden más platformot ural. A napokban olvastam valahol egy bejegyzést: a fitneszgurut kórházba vitték. Rengetegen tettek a hír alá nevető smiley-t. Nem értem azt a lelkivilágot, ami erre vezet embereket. Oké, ez csak egy emotikon, nem számít, de teljesen mindegy, hogy ki kerül kórházba, akkor sem nevetek, ha nem szeretem. Miféle alak az, aki röhög a másik baján? Azt érzem, az én oldalamon széplelkű emberek gyűltek össze – ez kicsit nyálasan hangzik, de mindenféle pátosz nélkül mondom. És persze őrültek.

A széplelkűségről jut eszembe! Az utóbbi időben egykori filmsztárok csodás fotóit közlöd, sajátosan „várkonyijuditos” képaláírásokkal. Ezek legalább annyira viccesek, mint a karantén oktatóvideóid.

Arthur Miller és Marilyn Monroe közös fotója volt az első, amit kiraktam. Azt írtam alá: „Ez akkor készült, amikor Dr. B. Istvánnal elmentünk a gödi palacsintázóba.” A sorozathoz hozzátartozik, hogy a karantén alatt annyira ráértem, a videókhoz behullámosítottam a hajamat, és kicsit túlrajzoltam a szépasszonyt. Egy ismerősöm küldött egy képet az amerikai film egyik legnagyobb sztárjáról, Mae Westről. Némely fotón tényleg olyan, mintha én lennék jelmezben. Amit viszont hozzá gondolok, vagyis írok, az tényleg én vagyok. Aztán amit a követőim hozzátesznek, az adja meg a savát-borsát a közös bolondozásnak.