Nem érted önmagad? Menj el a tengerhez!

Van-e olyan ember, aki legalább életében egyszer ne akarná látni a tengert?  Ha most hirtelen azt is mondják esetleg, hogy van: "Én vagyok az", akkor nézzenek mélyen a lelkükbe, s megérzik, hogy igenis Önökben is ott van elbújva, elrejtve a vágy. (Egyúttal azzal is érdemes szembenézni, hogy vajon miért nyomják el ezt az érzést – de ez már egy másik történet.)

Vajon miért vonz minket annyira a végtelen víz?

Sokáig én sem tudtam, csak azt éreztem már gyerekkoromban, hogy a tengert akarom látni! Talán a balatoni nyarak hozták korán felszínre bennem – amikor gyerekkoromban lementünk a partra és a reggeli párától nem látszott a túlpart, csak a végtelennek tűnő víz – nem tudom. De azt tudtam, hogy a "magyar tenger" nem ugyanaz – bár nagyon szeretem a Balatont is. Mert "lelki szemeimmel" láttam a túlpartot, elmaradt a végtelenség érzés.

Szerencsés voltam, mert nagyon fiatalon jutottam el először a tengerhez, Franciaországba, Bretagne-ba. Emlékszem eufórikus öröm töltött el, amikor először lementünk a partra. Megrendített és félelemmel töltött el, ahogy a hullámok csapkodták a sziklákat, majd estére a víz ugyan lecsendesedett, de a dagály mindent elöntött, még az oly ellenálló sziklákat is jórészt "maga alá" gyűrte.

Aztán jártam a szelíd és szépséges mediterrán tengerpartokon Franciaországban és Olaszországban, a mindig hideg, és szinte mindig háborgó Északi tenger partjain.

De igazán akkor értettem meg, hogy miért kellett annyira látnom a tengert, mikor felnőtt fejjel, sok-sok utazás után eljutottam Portugáliába, és ott is az európai földrész legdélnyugatibb pontjára, a Szent-Vince fokhoz.

Alig lehetett megkapaszkodni a világítótorony keskeny teraszán. Tombolt a szél, hatalmas hullámok iszonyatos erővel ostromolták a sziklákat, dübörgött alattunk a föld – a természet minden ereje "birtokba vett".

Ám, ahogy felemeltem a fejem és kitekintettem a végtelen óceánra, s lelki szemeimmel sem láttam a túlpartot – a lenyűgözöttséget és a félelmet felváltotta valami határtalan nyugalom. Úgy éreztem, körülölel a víz, egyedül vagyok, mégis jó helyen vagyok.