A fogyókúrák kudarca

S érdemes engedni a kísértésnek. Megfigyelni közeli és távoli rokonainkat, üzletfeleinket, felebarátainkat – s persze önmagunkat is, ha ez lehetséges – miként esznek, eszünk. Van aki tömi magába az ételt, van aki piszkálja, van aki nyammogja, van aki  mellesleg eszik, van aki egész nap eszik, van aki rosszul lesz ha nem eszik, van akinek szólni kell, hogy egyen már valamit.

Hosszú felsorolásnak (v)eszem elejét azzal, hogy inkább egy másik, tömegeket érintő, mozgósító kérdéskört szúrok figyelmem villájára. Ez a képzavar szándékolt, mert sokan jajdulnak fel magukban a tükörrel szembesülve imígyen: ez a kép zavar. A soványt, hogy sovány, a kövért, hogy kövér. Igen, mindkét tábor sokat adna – sőt ad is – azért, hogy változtasson külsején.

Az esetek többségében ezek az önátalakító kúrák megfeneklenek. A sovány hiába fokozza az élelmiszerbevitelt, hiába vezeti be a napi tizennyolcszori rendszeres táplálkozást, az anyag valahol útközben elvész, átalakul. Mintha elfújták volna – a gazdájával együtt. Ugyanez a kövérre is igaz. Fogyózik ezerrel, patikamérleggel alszik, hogy még álmában se bűnözzön, gyalog jár a mozgólépcső helyett, de hiába, már az ételszagtól is kilók lopakodnak rá.

Valójában a kövér és a sovány ugyanannak az éremnek a két oldala. Mert ha két csoportra kéne osztani az emberiséget, akkor ez nem a kövérek és soványak tábora lenne. És nem is a szegények – gazdagoké, vagy a hasbeszélők és nem hasbeszélőké. Nem, az emberiség két rosszul látható csoportba sorolható: az egyikbe azok tartoznak, akik jóban vannak önmagukkal, a másikba a maradék 99 százalék.

Mert kövérnek, soványnak akkor okoz gondot külseje, ha nem fogadja el magát olyannak, amilyen. Én láttam már boldog kövér – sovány embert. És boldogtalan arányos alkatút. Mert, hogy ízlések és pofonok különbözőek, ami másfelől azt jelenti, hogy minden zsákhoz tartozik egy(néhány) folt. És viszont.  De ahhoz, hogy megtaláljuk, hogy megtaláljanak, emelt főre van szükség. Önmagunk vállalására. Elfogadására.