A szülőknek persze a nulladik órával kezdődött az egész.
Vasárnap letöltöttük az ajánlott videó-chat alkalmazást (mivel ez nem a reklám helye, a nevét most nem árulnám el), ami szerencsénkre nem az állam által felkínált eKréta rendszer része volt, hiszen az már az első pillanatban lefagyott, ahogy több százezer diák használni kezdte hétfő reggel.
Nem is tudom, mire számítottak, nem is tudom, mire számítottunk…
Sajnos ezúttal is bebizonyosodott, hogy az állam – bizony – alaposan magunkra hagyott mindnyájunkat ebben a járvány sújtotta helyzetben. Azok a közösségek, amelyek – legalább alapszinten – nem szervezték meg magukat, és nem teremtették meg a közös működés technikai feltételeit, bizony most rajta vesztettek.
És ez nem az ő hibájuk…
Az alsósok első online óráját kilencre tették, így elég volt 8-kor felkelni. Hányszor volt már korábban is arról szó, hogy reggel egyfajta ütemes munkakezdésre lenne szükség, azaz, aki munkába megy, az érjen be nyolcra, aki pedig iskolába, azoknál a kilenc órás kezdés is elegendő lenne. Így nem csak a reggeli tumultuózus jeleneteket lehetne buszon, villamoson elkerülni, de a gyerekek is kipihentebben kezdhetnék a tanulást.
Lehet, hogy a pandémia – hosszú távon – erre is megoldást kínál.
Mindig szerettem volna megtudni, hogy miként is tölti egy napját elsős gyermekem az iskolában, szívesen „bújtam” volna bele zsebébe, hogy kilessem, hogyan is viselkedik a tanórán; kiesik-e a padból, amikor jelentkezik, vagy csak szépen meghúzza magát, és figyelmesen hallgat; a szünetekben őrjöngve vágtat a folyosókon, vagy csak csendben pusmog a barátaival az ablakmélyedésben, Minecraft kártyákat cserélgetve más gyűjtőkkel: egy lemoshatóst, két Wither Skeleton-ért. Az árfolyam nem mindegy!
Sajnos ez az óhajom sem teljesült, mert, amint sikerült csatlakozni az osztály összes tanulójának a közös videó-chatra, gyermekem azonnal kitessékelt az 'osztályból'...
...pedig még csak elsős az ebadta.
Az ajtón kiszűrődő hangokból próbáltam összerakni mi is történik a tanóra 45 percében.
A névsorolvasás zökkenőmentesen ment, M. néni (a beazonosíthatóság elkerülése érdekében hívjuk így a tanítót) instrukciója szerint jártak el a 6-7 éves gyerekek: először mindenkinek ki kellett kapcsolni a saját mikrofonját, és csak akkor kapcsolhatta vissza, amikor elhangzott a neve, ekkor viszont egy hangos „igen” volt a válasz.
Mint hajdanán a tornasorban, csak most online módon.
Az első nap mindössze két óra volt, olvasás és matek. Ahogy a kiszűrődő hangokból hallottam, a többség haladni tudott a diktált irammal, aki nem, az hangos, és repetitív módon ismételt M. néni, M. néni, M. néni kiáltásokkal próbálta befolyásolni a sebességet; gond nem is annyira ezzel volt, a lemaradókat – úgy tűnt – bevárják, ám az az állandó zsivaj és csevegés, amit még a bezárt ajtó mögül is hallani lehetett, komoly próbatétel elé kellett állítsa a tanító nénit.
De félelmeim nem voltak megalapozottak, M. néni bírta a gyűrődést, valahogy ezt az online gyerekzsivajt is kézben tudta tartani - úgy tűnik a virtuális térből felé áramló hangoskodás minőségileg nem sokban különbözik a valóságban már annyiszor megélttől.
Végül is csak egy osztályteremnyi kisgyerekkel kellett hősiesen szembenéznie. Az apró képernyőkre bomló számítógép kijelző, a gyermekarcok színes kavalkádja, mint egy hatalmas puzzle állhatott össze a fejében, az ültetési rend immár nem számít, szünetet jelző csengő nincs, csak az online tér, az új közeg, ami már nem probléma a Z (vagy ki tudja milyen betűvel jelölt) generáció tagjainak, akik talán már okostelefonnal együtt jöttek a napvilágra is. A tanerő pedig majd megoldja, ahogy oly sok mindent megoldott már eddig is.
A fiam nem illetődött meg túlságosan az új rendszertől, neki ez valahogy magától értetődő, az apróbb technikai segítségen kívül, amit a bejelentkezésnél igényelt, többször már nem kellettem. Szükség szerint jelezte a jelenlétét, mikrofon ki, és bekapcsolás; ha szólították, válaszolt, de, ha nem, akkor is; a laptopot néha úgy fordította, hogy meg tudja mutatni papagáját a többi gyereknek, és mindehhez természetesen magyarázatot is fűzött. A házi feladatot azonban megjegyezte, tudja mi vár rá holnap és holnapután, és talán már azt is, hogy a jövőben mi lesz.
Miután a többség elhagyta a képernyőt, a fiam néhány barátjával még magánbeszélgetést folytatott, aztán minden elcsendesedett, rányomtunk a főkapcsoló gombjára, véget ért az első nap, az első nap a virtuális iskolában.
Mindenki helytállt, kisgyerek, pedagógus egyaránt, nem volt idegeskedés és kapkodás, a dolgok a maguk nyugodt medrében folytak, ma is tettük a dolgunkat.
Mint egy éve, folyamatosan.
