"Nem tudom mi a sorsod, de egy dolgot tudok: csak azok lesznek igazán boldogok, akik keresték és megtalálták, hogyan lehet másokat szolgálni." (Albert Schweizer)
Olyan országban kell helyt állnia a szemorvosnak, ahol nincsenek utak, nincs munka, az iskolák fizetősek, az őslakosságot meg dobokkal értesítik, ha fontos esemény történik. Nincs légkondi, nincs hűtő, minek, hisz áram sincs? Van ugyan még a legszegényebbnek is akár 2-3 mobilja, de nem beszélgetéshez vagy játékhoz használják! Az helyettesíti a zseblámpát! Mert a látás óriási kincs! Ott dolgozik 21 éve Dr. Hardi Richárd.
Gyerekként Algériában élt a szülei kiküldetése miatt, és bár a budai Arany János Gimnáziumban érettségizett, az egyetemet is ott kezdte. Végül Budapesten végezte el az orvosit, és akkor rengeteg szemész dolgozott Magyarországon. 1992-ben megismerte a Nyolc Boldogság katolikus közösséget, és úgy döntött, Afrikába megy, ahol nagyobb szükség van rá. Kicsi korától kezdve kitűnően beszél franciául, az alapvetően nem okozott akadályt, bár az országban mintegy száz nyelvet beszélnek ma is!
Richárd testvér Kabinda városában kezdte meg munkáját, ahol a közösség 1982 óta működtet egy kórházat. Az 1996-os polgárháborúban azonban az orvok mind elmenekültek, kivéve őt. A túlélés volt a cél, és szemész létére vakbelet műtött, császározott, mert tudta, életeket kell mentenie. A város végül megmenekült, az élet normalizálódott némileg.
Tíz évvel később, 2006-ban átköltözött Kasaiba. A megyét 8 millióan lakják. Területe kétszer akkora, mint egész Magyarország! Ketten élnek a misszión, ahol már "csak" szemészorvosként dolgozik. Adományokból három, ha lehet ezt a szót használni a helyi körülményekhez képest, villát bérelnek Mbuji-Mayi városában. Ott látják el a sokszor százötven kilométert gyalogló pácienseiket, hogy azok visszanyerhessék látásukat. De érkeznek kamionok tetején, terepjárók hátsó ülésén is.
Kongóban az emberek egy százaléka vak. A fele szürkehályog miatt vesztette el a látását. Ez azonban egy szinte negyedórás műtéttel gyógyítható! Richárd testvér ezért úgy döntött, építeni kell egy szemészeti kórházat, ahol sokkal jobb körülmények között lehetne operálni, a fekvő betegeket is el tudnák látni. 2010-ben alapítványi támogatással sikerült is egy telket vásárolni, és most ott tart, hogy a kórház első épülete lassan tető alá kerül, de ez még csak a kezdet!
Ha felépülne az intézet, évente legalább 15 ezer beteget tudnának megvizsgálni, 1800-at megműteni, 10 ezer szemüveget tudnának legyártani. Az eddigi egy-két szemészeti misszió helyett ötöt tudnának küldeni Kabindába és a Sankuru folyó környéki falvakba, ahol egyébként semmilyen ellátás nincs. Ilyenkor mobil műtőkocsit indítanak saját áramfejlesztővel. Van ugyan helyi rádió, amelyik tudatja az orvos érkezését, de jobbára dobokkal értesítik a falvak lakói egymást. Ott több száz éve nem változott semmi.
Reggel akkor kel, amikor a természet ébred. Az ima után addig dolgoznak, amíg csak beteg van. Sokszor nemcsak az ellátásra szorulók, a kísérők is bátorításra szorulnak. A vakok ugyanis egyedül képtelenek lennének megtenni ekkora utakat egyedül, gyalog a dzsungelben. Ezután jön az építkezés, a szervezés, a levelezés, az adománygyűjtés, és persze az oktatás.
Kongóban van ugyan egy orvosi egyetem, de a szemészeti szakképzés igen messze áll a mi fogalmainktól. Richard testvér ezért orvosokat fogad, hogy betanítsa őket. Piacon vesznek bárányfejet, és gyakorlásként azt a szemet operálják. Esténként olvas, Albert Schweizer írásaiból merít erőt. Szeret zenét hallgatni, és bár a misszión működik áramfejlesztő, és akár televíziót is nézhetne műholdon keresztül, csak nyáron fizetett be egy nagyobb csomagra, hogy az olimpiát láthassa.
Nemrég Budapesten járt Richard testvér, és interjút adott az Életforma olvasóinak. Megkérdeztem, a visszaúton mit visz a bőröndjében?
Azt válaszolta, mustár, erőspista, szögek, zsanérok, lakatok, mert az utóbbiakra nagy szükség van az építkezésen. Úgyhogy nem kevés túlsúlyra számít! Arra a kérdésemre, hogy meddig tart a küldetése, csak mosolygott.
- Ha felépül a szemészeti kórház, ha sikerül kiképeznem, felkészítenem az új orvosokat a műtétekre, a betegellátásra, akkor azt hiszem, elkészült életem műve, és hazajöhetek, de addig még rengeteg munkám van! -
A fogyatékos gyerekek iránti érzékenység fejlesztését szolgálja az a mesekönyv, ami a NEO Magyar Segítőkutya Egyesület segítségével jelent meg. A Kuku és barátai – Ismerjük meg közösen a segítőkutyák világát! című könyv látássérülteknek elérhető változatát a napokban mutatták be a Vakok Iskolájában. A meglepi az volt, hogy a főszereplők is eljöttek, mert minden kutyusnak fini a simogatás!
