Öt éve, 2016. november 5-én mutatták be a Vígszínházban A Pál utcai fiúk című előadást, ami azóta is folyamatosan telt házzal megy.
Az történt velünk, az egész alkotó csapattal, hogy mi Pál utcaiak lettünk. Azok voltunk munka közben, miközben született a darab, késő este a családdal, reggel otthon, sőt, betegen, a kórházban is, és persze azok voltunk a zsöllyében várva, hogy életre keljenek az első jelenetek. Nincs itt titok, nincs semmi. Pál utcainak kell lenni és kész
– meséli Grecsó Krisztián, a darab írója.
Molnár Ferenc regénye a magyar irodalom egyik legszívbemarkolóbb alkotása, mely a felnőtteket és a fiatalokat egyarát megérinti. Közös gondolkodásunk és közbeszédünk része lett a grund, amely a miénk, ahogy Dés-Geszti betétdalában is éneklik a szereplők.
Mi A Pál utcai fiúk sikerének titka?
Geszti Péter szerint: „Részben Molnár Ferenc gyermekpszichológiai telitalálatai, a minden gyerek számára ismerős karakterek és helyzetek, amelyek minden generáció gyerekkorában léteznek. A lesajnált és kihasznált kisfiú, Nemecsek felmagasztosulása, az okos Boka nagyszerűsége, a felnőtteket utánzó gittegylet nevetségessége könnyű azonosulást teremt, és szívszaggatóan mutat rá, milyen fontosak az eszmények, épp azért, mert a saját szüleik és tanáraik is el-elvesznek a mai zűrzavaros világban. Mindez pedig úgy kel életre az előadásban, hogy nem marad poros és avítt tanmese száz évvel ezelőttről. A dalok, a koreográfia, a színpadi megoldások maivá és élővé teszik a történetet. A titok ott van Marton László okos és letisztult rendezésében, a szereplő színész srácok odaadó játékában, mindabban, amit az egész stáb jól összerakott, szövegkönyvtől a jelmezekig, díszletektől a dalokig. És van még egy titok: a társadalom iszonyú éhsége a tisztaságra, a barátságra, a tiszta eszményekre, mindarra, amiről a mű szólni tud.”
Dés László, a darab zeneszerzője sok színházi sikert megélt már, de azt mondja, ilyet még sosem.
„A közönség az előadás végén szinte minden alkalommal állva énekeli a szereplőkkel a finálé dalát, és szűnni nem akaró tapssal köszönti a szereplőket. Minden előadás egy ünnep, amit nem lehet megszokni, nem lehet megunni. Csodálatos élmény ez egy szerző számára. Olyan zenei világot kerestem, amely illeszkedik a két, fiatal srácokból álló csapathoz, és mindenképpen el akartam kerülni a 19. század végi nosztalgiázást. Ez az egész darab felfogásához illeszkedő elgondolás volt részemről, mert mindenképpen közel akartuk hozni a történetet a mai nézőkhöz. Hiszen akkor jó egy előadás, ha az a mának szól, még akkor is, ha nem ma játszódik a történet.”
