Akkor még nem igazán értettem a főbűnnek számító dolog lényegét, de arra emlékszem, hogy az iskolában irdatlan nagy pofonokat kaptak, akik a kenyérrel dobálóztak. Bevallom, én titokban mindig pótradírként használtam az összegyúrt belét. Úgy éreztem, ez még nem tartozik a megbocsáthatatlan cselekedetek közé, hiszen amolyan "újrafelhasználási" szükségmegoldásnak gondoltam.
Kenyérügyben sosem voltam megbízható.
Mindig engem küldtek a szomszédos pékségbe, de akár mennyire is jól lakott voltam, sosem értem haza ép kenyérrel. Valamelyik csücskét mindig megfúrtam, a "hajától" megfosztottam. Ezért hát az első falatok titkos joga mindig az enyém volt.
Később már ösztönösen védtem. Megtanultam megbecsülni. És örültem, hogy az asztalra mindig jutott. Minden apró morzsáját összegyűjtöttem, szárogattam, a maradékokat elképesztő kreativitással újjávarázsoltam.
Mindig is szerettem - főleg megenni.
De a legjobban a "retro" változatát: zsírral, pirospaprikával és sóval. Igazi házibulis feelinggel. A jobb napokon kicsit bedurvulva paradicsommal, paprikával, vagy friss kovászos uborkával. Az aktuális "szerelmes napokat" kivéve pedig sűrűn megszelve lilahagymával...
"Nincs is ennél finomabb, vesszen a párizsi" - diadalkiáltással már a gyerekeim haverjai is rászoktak a legutóbbi bulin.
Azért egészségügyi megfontolásból most már ráfanyalodtam a "trendi" teljes őrlésű változatára...(Megjegyzem az illata se olyan, mint dédanyám csodaművének...)
És hát nem is akkora szívvel készítették, szomorkodtam magamban a minap, amikor "keménykedve" hazafelé cipeltem a boltból.
- "Néni, adna pár forintot? Éhes vagyok..." - toppan elém hirtelen egy maszatos hat év körüli, a ház előtti konténer mögül.
- Egy fillért se adok, de "Isten testéből" kaphatsz egy darabot - mondtam, és a kenyérből egy jókora csücsköt lekanyarítva, a kezébe nyomtam.
Ő elképedve majszolni kezdte, én pedig úgy, mint egykoron, - megint egy csonka kenyérrel értem haza...
