Amikor a modern építészet atyja, a francia-svájci Le Corbusier az 1940-es években megalkotta Le Modulor néven ismertté vált rendszerét, szeme előtt egy jó felépítésű, és arányos testalkatú brit rendőr képe lebegett, számára az ideális városlakó átlagmagassága ugyanis 1,8 méter volt, így ehhez a mérethez igazított gyakorlatilag mindent, a kilincsek magasságától a lépcsőfokok méretéig, amikor tervezett, lakást, épületet, várost, mindent.
A háború után épült világok alapvető szerkezete ehhez igazodott, a Le Corbusier által megalkotott rendszer figyelembe vételével épültek a városok, rendezték be az emberek otthonaikat.
Ez a fajta a modernista megközelítés nem vette figyelembe sem a nőket, sem a gyermekeket, az idősekről és a fogyatékkal élőkről nem is beszélve.
Azok, akik nem feleltek meg a "szobor" ideáljának, számukra a modern város inkább volt egy kínokkal szegélyezett akadálypálya, mint sem a kényelem megtestesülése.
A ’80-as évekre néhány nő megelégelte mindezt; a több évtizedes küzdelmet babakocsikkal és bevásárló kocsikkal a megmászhatatlan lépcsőkön, aluljárók és metróátjárók végeláthatatlan labirintusában. Akik nem feleltek meg a Le Corbusier féle ideál típusnak, márpedig a nők többsége ilyen volt, azok számára "kínszenvedés" volt a mindennapi élet.
1981-re érett meg arra a helyzet, hogy a Matrix csoport, az elnevezés egyfajta női tervezői (dizájn) kollektívát takar, egy kiáltványt tegyen közzé, amelyben azokat az elveket és női szempontokat fogalmazták meg, melyeket – szerintük – a várostervezés során a jövőben mindenképpen követni kell.
Negyven évvel a manifesztum kibocsátása után, a Matrix még élő tagjai birtokba vették a londoni Barbican Centert, hogy itt mutassák be a mozgalom által elért eredményeket.
A How We Live Now (Hogyan élünk ma) elnevezésű kiállítás a Birmingham Film és Videó Műhely egyik munkájával indult. Egy általuk 1988-ban készített és a Channel 4-on bemutatott film azt dokumentálta, hogyan küzdenek meg az átlagos anyukák gyerekkocsival, és egyéb alkalmatosságokkal a város (Burmingham) szívében épült monumentális bevásárlóközpont, a Paradise Circus folyosóin, végeláthatatlan átjáróin, lépcsőin.
A korabeli filmbemutatóra a Daily Telegraph is delegált egy tudósítót, aki valamiféle „amatőr alkotásra számított, a filmben tele balhés nőkkel”, ehelyett egy olyan világgal szemebesült a filmvásznon, amely az átlag nők számára gyakorlatilag élhetetlen.
A kiállítás egy másik szegletében az Essex-ben megvalósult anyaházat mutatták be. A férfi építészek által tervezett komplexum alapvető problémákkal küzdött: kicsi volt a közös konyha, a gyerekek játszóhelyei el voltak szeparálva a többi közösségi helyiségektől, így a biztonságos gyerekfelügyelet sem volt megoldva.
A Matrix 1992-ben javaslatot tett a központ áttervezésére, ebbe a munkába bevonta az érintetteket is. Maketteken modellezték a lehetséges és egyben kívánatos átalakításokat.
A Matrix munkájának nagy részét a Nagy-Londoni Városi Tanács finanszírozta Ken Livingstone alatt, még mielőtt 1986-ban Margaret Thatcher akkori miniszterelnök megszüntette volna azt.
A Matrix működésével kapcsolatban gyakran vetődik fel a kérdés: miként is fest, egyáltalán hogyan értelmezhető a feminista esztétika. Ez azonban egy alapvetően téves megközelítés, hiszen a lényeg nem valamiféle női szempont érvényesítése, hanem egy olyan szemlélet alkalmazása a tervezés során, mely figyelembe veszi az emberek nagyon különböző igényeit és vágyait. Egyáltalán elfogadja az alapvetést, hogy a világban való létezésünknek számtalan módja, formája lehet.
A „Hogy élünk ma” kiállítás a londoni Barbican Centerben december 23-ig tekinthető meg.
