Még egy utolsó simítás a tükör előtt: remegő kézzel igazítja meg nyakkendőjét, kínosan ügyelve e mozdulat ünnepélyességére. Valójában már évek óta elégedetlen a visszatükröződő képpel. Apró kis ráncok kergetőznek homlokán, a tarkójára simuló haj unalomig ismert látványa pedig undorral tölti el. Kellemetlen púderszag terjeng a levegőben.
Ideges mozdulattal söpri le az asztalt: nagy csörömpöléssel hullanak le a fésűk, üres kölnis üvegek. Tótágast áll a világ, s ő középen...Az egészből nem lát mást évek óta, csak a pecsétes asztalterítőt, a szétdobált cipőket és zoknikat, és persze az elmaradhatatlan száraz kenyércsücsköket a kenyértartóban. Már-már kikívánkozik a száján pár szó, ugyanúgy, mint napokkal, hetekkel, talán már évszázadokkal ezelőtt. Aztán mégsem. Csak csöndesen üldögél.
Egy pillanatra-ebben teljesen biztos volt-mintha érezte volna a többiek vérét a vénáiban csobbanni, testében lassan szétáradni, szívét pumpálni, tüdejét éltetni. Még azok a kis ólomkatonák is eszébe jutottak, amelyeket apja ajándékozott neki sok-sok évvel ezelőtt. Ahogy ott sorakoztak a polcon...
Éjszaka soha nem mert rájuk nézni: félt, hogy egyszer csak szép sorjában lemasíroznak a poros deszkákról, és körbeveszik ágyát, mint mesebeli óriások. Néha még gyertyát is gyújtott. A fény ilyenkor, mint egy jóságos tündér, óvatosan előbújt a viaszrúdból, egyensúlyozott egy kicsit a kanócon, majd körbetáncolta a szobát.
Az évek során ez a varázslat megszakadt. Sokszor elmorfondírozott ezen, és tette fel magában a kérdést: Ki vagyok valójában?
Abban teljesen biztos volt, hogy tegnap még nem mozdulhatott ki a házból. Őt várta, hogy aztán szemlesütve tűrje a megaláztatásokat, szitkokat. Néha az volt az érzése, hogy lassanként megfullad a csipkefüggönyök és teadélutánok légkörében. Máskor vörösre marta a lúg kezét, s fájó, dagadt lábbal járt ki a temetőbe, ahol már négy gyerekét temette el. Az ötödik már megszületése előtt angyalka lett.
Később kimerészkedett az utcára is: ahogy kitárta az ajtót, friss levegő csapta meg az arcát, teljesen megszédült, aztán már nem emlékezett semmire.
Valójában már nem is bántotta az egész, inkább leült az asztal mellé, és befűzte a makulátlanul tiszta papírt a gépbe. Vontatottan ütni kezdte a billentyűket. Aztán percekig elnézegette azt az elsárgult falevelet, ami Isten tudja, melyik ősszel jegyezte el magát. Hónapok óta itt heverhetett az asztalon. Érdekes: idáig fel sem tűnt neki. A kezébe vette, gyengéden simította végig, mint egy gyermek arcát. Minden egyes eret érezni akart, magába szívni az ősz utolsó lüktetését, a hulló ágak és virágok sírását...
K.V.
