A bűntudat olyan, mint egy vadászkutya, csak követni kell és rátalálunk a rókalyukra.

Mint ez történelmileg is köztudott, az első emberpár, azzal kezdte földi pályafutását, hogy ki lett zavarva a Paradicsomból. Azóta Ádám verejtékezik munka közben, Éva fájdalommal szül. Az első testvérpár sem akart lemaradni, Káin bélyege ott villog azóta is a Gyilkoson. 

Folytathatnánk a sort. Vízözön, Bábel tornya, Ninive, Aranyborjú... Az egész történet nem egyéb, mint menekülés, küszködés a Törvényekkel, Egymással, Önmagunkkal.

Főként Önmagunkkal. Ezen belül is a bűntudatunkkal. Ha nem lenne, élnénk, mint hal a vízben, vagy mint Marci hevesen. Vagy mint Marci a vízben. De van. És azért van, mert bűnösök vagyunk. Eleve így születünk. Fájdalmat okozunk a mamának, féltékenységet a papának, testvérnek. De ha nem, akkor is. Rögtön az elején megkapjuk kisebb-nagyobb csomagokban, hogy mit nem szabad. És ha megtesszük, ha azok próbálnánk lenni, akik valójában vagyunk, jön a bünti. Büntetést pedig a bűnös érdemel.

Mit érdemel az a bűnös, akinek a záloga a kezemben van? Hogy születhetett ez a gyerekjáték? Nem nehéz kitalálni.

A bűntudat elleni gyermeklázadás formájaként. Hogy bagatellizáljuk életünk keresztjét.

Mert, hogy életünk a zálog, ami szüleink, nevelőink kezében volt. Az az életünk, amely eredendően bűntelennek indult. Csak közben rányomódott a matrica. Anyu matricája, amikor nem akartuk megenni a tejbepapit, apu matricája, amikor szétüvöltöttük fogzás miatt az éjszakáját, az óvó néni matricája, amikor bepisiltünk a csendes pihenő alatt stb.

Ennyi matricával egész életünket végigutazhatjuk. Megállás nélkül.

A bűntudat garancia rá, hogy ne legyen nyugtunk. Hogy sivatagi vándorként keressük az oázist, az enyhet adót, ahol végre nem perzsel, nem éget, nem lüktet, nem hajt, ostoroz valami titokzatos, rejtélyes erő. A bűntudat. Amely árnyékként követ mindenhová. Ha nem lenne bűntudat ki kéne találni. Mert tökéletes biztonsággal jelzi, hogy nem vagyunk önmagunk. Hogy nem azok vagyunk, akik lehetnénk. Hogy nem tudjuk, kik is vagyunk valójában.

Mert aki tudja, az nem követ el bűnt. Pontosabban, amit elkövet, azt nem tekinti bűnnek?

Aki ismeri, az szereti önmagát. És viszont. Akiben szeretet van, az nem tud bűnözni.

A szeretők bűntudata önnön vágyaik, és a társadalmi normák ütközéséből fakad.

Aki eljut a gyökerekhez, annak vagy átalakulnak a vágyai, vagy/és fittyet hány a külső elvárásoknak.

Aki szereti - tehát elfogadja magát, az megérti, megérzi mi dolga másokkal. És nem a társán veri le a papa-mama-frusztrációkat.

A bűntudat - a boldogságért folytatott holtodiglan tartó, genetikailag kódolt küzdelemben - arra jó, hogy tükröt tartson elénk.

Igen, nem vagyok ok. De miért!?

S aki ostort, górcsövet, szent iratokat, tudományos értekezéseket hív segítségül nem valószínű, hogy érdemi választ kap.

A bűntudat olyan, mint a vadászkutya. Csak követni kell és elvezet a rókalyukhoz. Oda, ahol énképünk, önazonosságunk, programozott viselkedésünk húzza meg magát.

Amiért a bűntudat akaratlan szeretői lettünk. Amíg bűntudatunk van, bűnösöknek tekintjük magunkat. S mit érdemel a bűnös?