- Mit választanál a rendet, vagy a harmóniát?
Takarítás után voltam, se rend se harmónia nem volt nálam, ezért aztán elgondolkodtam. Gyönyörű volt a hullámzó víz, időnként delfinek vetették magasra magukat, és egy albatroszt is megpillantottam épp a fejem felett, mert közben a hátamra fordultam.
- Ott kezdeném, hogy nem szeretek választani.
A halacska elmosolyodott.
- Nézz csak körül!- folytattam. Itt harmónia van. A hullámok szabályosan váltakoznak, de a fehér tarajok véletlenszerűen villannak fel a láthatáron. És akkor még a delfinek, a madarak, esetleg egy bálna kilövellte vízoszlop. A rend a harmónián alapul. Míg viszont lehet harmónia rend nélkül is.
Az aranyhalacska bólintott és ezt mondta.
- Arra gondolsz, hogy például ha vihar van, akkor semmi nincs rendben, viszont az egész a helyén van?
- Pontosan!
- Még egy süllyedő hajó is?
- A süllyedő hajó szempontjából nincs rend. De ha az óceánt magát tekintjük, az tökéletes.
- Eszembe jutott egy szép hasonlat - mondta a halacska és ő is a hátára fordult. - A rend a megfagyott harmónia.
Ilyen okos aranyhallal még nem volt dolgom.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem rá a biztonság kedvéért.
- Nézd csak azt a jéghegyet - bökött előre. Mozog, úszik, sodródik. De belül mégis mozdulatlan. Én már láttam befagyott vizeket. Láttam megfagyott hullámokat. Megálltak és úgy maradtak.
- Ha végeztél volna egyetemet, akkor most azt mondtad volna, hogy a rend statikus, a harmónia pedig dinamikus.
- Még szerencse, hogy nem végeztem - prüszkölt felém az aranyhal. De ha akarod mondok én is okosat: az állandóság a harmónia halála.
Azt válaszoltam volna, hogy igen, a harmóniában egy dolog állandó, az egyensúly. Ami az állandó változásban valósul meg. Ám ekkor feltűnt a távolból egy cápa. Iszonyú uszonya volt. Mindketten megijedtünk.
- Na majd most... - mondtam csak úgy magamnak.
- Mit majd most? - kérdezte ingerülten a halacska.
- Ha harmónia van bennem, akkor nem fal fel a cápa.
- Miért? - suttogta, mert már csak pár méterre volt tőlünk a ragadozó.
- Mert nem férek bele.
Ekkorra ért oda a cápa. Belefértem volna. De ő csak kitátotta a pofikáját és így szólt:
- Hosszú ideje tűnődöm, hogy melyiket válasszam, a rendet, vagy a harmóniát...
- És? - kérdeztük szinte egyszerre és lélegzetvisszafojtva az aranyhallal.
- Arra jutottam, hogy aki fejből él, az rendpárti. Aki szívből az a harmóniára mozdul.
- Mi is így gondoljuk! - kiáltottam fel megkönnyebbülten.
A távolban feltűnt a Titanic.
Rejtő Gábor