- Mit választanál a rendet, vagy a harmóniát?

Takarítás után voltam, se rend se harmónia nem volt nálam, ezért aztán elgondolkodtam. Gyönyörű volt a hullámzó víz, időnként delfinek vetették magasra magukat, és egy albatroszt is megpillantottam épp a fejem felett, mert közben a hátamra fordultam.

- Ott kezdeném, hogy nem szeretek választani.

A halacska elmosolyodott.

- Nézz csak körül!- folytattam. Itt harmónia van. A hullámok szabályosan váltakoznak, de a fehér tarajok véletlenszerűen villannak fel a láthatáron. És akkor még a delfinek, a madarak, esetleg egy bálna kilövellte vízoszlop. A rend a harmónián alapul. Míg viszont lehet harmónia rend nélkül is.

Az aranyhalacska bólintott és ezt mondta.

- Arra gondolsz, hogy például ha vihar van, akkor semmi nincs rendben, viszont az egész a helyén van?

 - Pontosan!

 - Még egy süllyedő hajó is?

- A süllyedő hajó szempontjából nincs rend. De ha az óceánt magát tekintjük, az tökéletes.

- Eszembe jutott egy szép hasonlat - mondta a halacska és ő is a hátára fordult. - A rend a megfagyott harmónia.

Ilyen okos aranyhallal még nem volt dolgom.

- Ezt hogy érted? - kérdeztem rá a biztonság kedvéért.

- Nézd csak azt a jéghegyet - bökött előre. Mozog, úszik, sodródik. De belül mégis mozdulatlan. Én már láttam befagyott vizeket. Láttam megfagyott hullámokat. Megálltak és úgy maradtak.

- Ha végeztél volna egyetemet, akkor most azt mondtad volna, hogy a rend statikus, a harmónia pedig dinamikus.

- Még szerencse, hogy nem végeztem - prüszkölt felém az aranyhal. De ha akarod mondok én is okosat: az állandóság a harmónia halála.

Azt válaszoltam volna, hogy igen, a harmóniában egy dolog állandó, az egyensúly. Ami az állandó változásban valósul meg. Ám ekkor feltűnt a távolból egy cápa. Iszonyú uszonya volt. Mindketten megijedtünk.

- Na majd most... - mondtam csak úgy magamnak.

- Mit majd most? - kérdezte ingerülten a halacska.

- Ha harmónia van bennem, akkor nem fal fel a cápa.
- Miért? - suttogta, mert már csak pár méterre volt tőlünk a ragadozó.

- Mert nem férek bele.

Ekkorra ért oda a cápa. Belefértem volna. De ő csak kitátotta a pofikáját és így szólt:

- Hosszú ideje tűnődöm, hogy melyiket válasszam, a rendet, vagy a harmóniát...

- És? - kérdeztük szinte egyszerre és lélegzetvisszafojtva az aranyhallal.

- Arra jutottam, hogy aki fejből él, az rendpárti. Aki szívből az a harmóniára mozdul.

- Mi is így gondoljuk! - kiáltottam fel megkönnyebbülten.

A távolban feltűnt a Titanic.

Rejtő Gábor