A hosszú szolgálati idő után élvezik a nyugdíjas életformát. Gyönyörködnek az unokákban, pótolják azt, amire a munkás évek alatt nem maradt idő.
Az időskorban fokozottabban kell számolni a betegségekkel. A több évtizedes használatban elkopnak a test bizonyos alkotóelemei, itt-ott felüti fejét a betegség. Sok idős embernek nem a szórakozás, az elmulasztott dolgok bepótolása jutott, hanem az orvosjárás, az egészség foldozgatása. Ha valaki egyedül él, mert özvegységre jutott, a családtól távol, akkor az orvosi várótermekben keresi a bajtársakat, a jó hallgatótársaságot.
A kórházi várófolyosón ülve találkoztam Károly bácsival. Sudár, vékony, ősz ember, kopott öltönyben. Szemei a megélt évek tapasztalatait tükrözték vissza. Beszélgetni kezdtünk. Megdöbbentem, mikor kiderült, hogy ő már 85 éves. Egy tömör mondattal summázza életét: "megéltem én már sok jót és rosszat is". S hamar kiderül a legnagyobb fájdalma: "húsz éve egyedül vagyok". Most nyolc és fél évtizeddel a háta mögött arról kell döntenie, hogy szívelégtelensége ellenére alávesse-e magát egy kisebb műtétnek. Tanácstalan volt. Arcán a lemondás, a vég elfogadása és az életösztön, az élni akarás egyszerre volt jelen. Esze azt diktálta, hogy időt kérjen, s eldöntse, vállalja-e a műtétet. Ennyi volt a közjáték. Károly bácsi fogta a reklámszatyorját, komoran és megtörten elballagott.
Talán a kutyája és a macskája hazavárták. Biztos vagyok benne, hogy otthon, a szobájában a felesége arcképe várja, s vele fogja megbeszélni, mi tévő legyen. Talán a hétvégén a gyermekei is ajtót nyitnak rá, s ráveszik, hogy adjon esélyt magának. Bízom benne, hogy lesz valaki, aki Károly bácsi mellett lesz és segít neki meghozni a döntést.
Elgondolkodtam, hány magányos Károly bácsi lehet körülöttünk. Milyen szép is valaki mellett megöregedni, s együtt elmúlni. S micsoda fájdalom az, ha a szeretett társ jóval előbb elmegy. Marad egy öreg ember, vagy idős hölgy, aki élete alkonyán egyedül maradt a rohanó világban. Vajon észre vesszük-e a Károly bácsikat?
