A szüret időpontjának megválasztását a szakemberek nem bízzák a véletlenre, akkor kell kezdeni a szedést, amikor a szőlőfürtök fejlődése a tetőpontján van. Vagyis a szőlőtőke már nem képes több cukrot előállítani. Ekkor készíthetjük belőle a legtöbb és a legjobb bort. Éppen ezért egyes területeken nem mindig ugyanabban az időpontban kezdődik a szüret.
Szüret a középkorban
A szüret a XVI. és XVII. században igazi sátoros ünnep volt, a távolban harcoló katonák is hazasiettek e fontos alkalomra. Emlékiratok szerint a szüret idején még a törvénykezés is szünetelt. A szőlőszedést akkor is nagy lakomák követték, dézsából folyt a bor, aminek csetepaték, verekedések lettek a következményei. A 18-19. században egyes vidékeken a városi, vagy községi tanács határozta meg a szüret időpontját, azért, hogy ilyenkor a földesúri járandóságot, a bordézsmát így be tudják szedni.
Modern világ - tradicionális keretek
A 20.században csak az eszközök változtak, amelyeket a szüreteléshez használtak, az ünnep jellege ugyanaz maradt. A kisebb birtokosoknál általában kalákában szedték le a szőlőt, rokonok, ismerősök segítettek be, akiket a gazda ebéddel jutalmazott. Pogácsa, pálinka, lacipecsenye, gulyás került az asztalra, hozzá pedig bor. A nők szedték a fürtöket, a férfiak puttonyoztak.
A szedők görbe késsel, kacorral, vagy metszőollóval vágták le a fürt nyelét. Minden puttonyos kezében volt egy frissen vágott vessző, erre minden puttony szőlő után egy-egy rovás került. A szedők mögött, kezében kis pálcával, a pallér csapkodta a leveleket - ügyelve arra, hogy egyetlen fürt se maradjon a tőkéken. A puttonyból a szőlőt a terhesbe öntötték, amely mellett ott álltak sorban a gyerekek, és három-négyágú karókkal, az úgynevezett csömöszölővel zúzták a szőlőt. A szüret végén szekereken vitték haza a terhest és az embereket. A gazdagok szürete eltért az egyszerű birtokosokétól, volt, hogy a gazdák ki se mentek a szőlőbe. Megbíztak egy szüretgazdát, rendszerint a vincellérüket, hogy irányítsa a munkát. A szüret végeztével viszont a szüreti bálon már mindenki ott volt, jöttek a rokonok, ismerősök, a fiatalok ilyenkor ismerkedhettek egymással.
Bortermelés a szocializmusban
A két világháború között a történelmi borvidékeken neves pincészetek működtek, amelyek tehetős birtokosok tulajdonában álltak. Már akkor is híresek voltunk a Tokajiról, Villány és Szekszárd nedűiről, a Balaton-felvidéken például az Eszterházyak gyarapították a magyar borgazdaságot. Mindez a II. Világháború után megváltozott.
Megszűnt a magántulajdon, a híres pincészeteket felszámolták. A szőlőföldeket felosztották a nincstelenek között, akik nem értettek a szőlőműveléshez, ezért többnyire kivágták a tőkéket. Az állami szőlészetekben alkalmi munkásokat rendeltek ki szüretelni, a középiskolás diákoknak sok helyen egy hét kötelező szürettel indult a tanév.
A hetvenes évek a borhamisításról elhíresült időszak volt Magyarországon. Az akkor már saját földjeiken termelő gazdák a korábbi bormennyiség két-háromszorosát kínálták fel a borkombinátoknak, úgy, hogy a tőkék száma semmit sem növekedett. Bármilyen szőlőszármazék – seprő, levél, törköly – szárazon a sűrítménybe áztatva a hozzá nem értők számára tökéletes bormásolatot eredményezett. 1977-ben buktatták le a három évig szabadon működő borhamisító bűnhálózatot. A rendszerváltás után ismét magánkézbe kerültek a történelmi borvidékek ültetvényei és képzett borászok készítenek egyre jobb és különlegesebb magyar borokat.
Ezt is olvasd el:
