A múlt héten egy híján száz évesen elhunyt Fülöp edinburgh-i herceg, II. Erzsébet királynő férje nem csak fáradhatatlanul teljesítette felesége, a tényleges angol államfő mellett mindenkori reprezentatív kötelezettségeit, de mint utóbb kiderült róla, a humor sem állt tőle távol; a viccelődésnek, a poénkodásnak azt tiszteletlen, másokat, de gyakran magát sem kímélő válfaját művelte, mely tökéletesen illet mind személyiségéhez, mind pedig a státuszából adódó pozíciójához.
De nem ez az egyedüli felfedezés vele kapcsolatban, Fülöp ugyanis nem csak a csípős megjegyzések, hanem az ecset avatott mestere is volt, festményei pedig nem csak meghaladták egy naiv műkedvelő esetlen és megmosolyogtató próbálkozásait, esetében valódi műalkotásokról beszélhetünk; ha képei bekerülnének a hivatalos műkereskedelem körforgásába, minden bizonnyal, magasan jegyzett alkotások lennének.
Persze honfitársai közül nem ő az egyetlen, aki magas tisztséget betöltve a művészeteknek is hódolt, alkotóként. Churchill, többszörös brit miniszterelnök nem csak íróként remekelt (ő még az irodalmi Nobel-díjat is kiérdemelte a II. világháborúról szóló több kötetes munkájáért), de amellett a festészetben is maradandót alkotott.
Fülöp edinburgh-i herceg – mikor máskor – legfőképp’ szabadidejében festegetett szívesen.
A keze alól portrék, tájképek, zsánerek kerültek ki. Viszont az uralkodócsalád tagjaként az ő művei – szemben Winston Churchill időnként kifejezetten magas áron a piacon forgó festményeivel – soha nem kerültek be a nyilvános műkereskedelembe. Egy részüket a herceg elajándékozta, így ezek ma különböző magángyűjteményekben vannak, egy másik részük viszont bekerült a királyi művészeti gyűjteménybe, a Royal Collection Trust-ba.
Az egyik legérdekesebb ezek közül az a nagyon is személyes festmény, amelyen a herceg 1965-ben feleségét, a birodalom királynőjét örökítette meg, amint a Windsor-kastély ebédlőjében a reggelijét fogyasztva újságot olvas. Ez a kedves, bensőséges jelenet 2010-ben egy, a királyi családról kiadott könyvben is megjelent.
Fülöp herceg nem egyszerűen autodidakta művész volt, komoly festőleckéket is vett, méghozzá anyósa, Erzsébet anyakirályné kedvenc művészétől, Edward Seagótól, akinek képeiből őfelsége komoly kollekcióval rendelkezett.
A két férfi között szoros barátság alakult ki, amikor pedig Fülöp 1956-ban hosszabb hajóútra ment a Britannia nevű királyi jachton, meghívta magával Seagót is.
Az úton mindketten számos képet készítettek, és mindketten megörökítették a másikat festés közben.
Fülöp herceg 1952 és 1999 között a Királyi Pénzverde Tanácsadó Bizottságának elnöke is volt, így számos brit pénzérme tervezésére is ráhatása lehetett, így 1952-ben, felesége uralkodóvá koronázása miatti pénzcsere alkalmából kiadott új pénzérmék és bankjegyek kialakításában nagy valószínűséggel komoly szerepet játszott.
Amikor pedig 1992-ben tűz pusztított a Windsor-kastélyban, és a herceg lett a helyreállítási bizottság elnöke, nemcsak aktívan közreműködött a munkálatok felügyeletében, de még vázlatokat is készített a kastély kápolnája tűzben elpusztult üvegablakainak pótlásához.
Saját festészete mellet Fülöp herceg elkötelezett támogatója is volt a művészetnek. Számos kortárs alkotó munkáit szerezte be a királyi gyűjtemény számára, többek között Barbara Hepworth (1903–1975) brit szobrász, Mary Fedden (1915–2012) brit és Sidney Nolan (1917–1992) ausztrál festőművészek, vagy Lucie Rie (1902–1995) osztrák származású brit kerámiaművész alkotásait.
Volt egy különleges gyűjteménye is: politikai témájú rajzfilmeket is szívesen vásárolt, talán összefüggésben azzal, hogy nem vetette meg a vaskos tréfákat.
