Vasból épült szentély a San Lorenzo tövében

– Elnézést, készíthetnék pár fotót a standról?
– Persze, 5 euró lesz!
– Csak nem?
– Akkor három.
– Legyen ingyen, jó?
– Jó, legyen ingyen!

A párbeszéd Firenze vásárcsarnokában, a Mercato Centraléban zajlott, a szereplők Andrea, a Perini Historical Deli tüneményes, fülig érő szájú  tulajdonosa és jómagam, aki szinte véletlenül botlottam bele a csarnokba Firenzében.
Egyik este, mikor hazafelé sétáltunk a szállásunkra, a San Lorenzo körüli utcákban már csomagoltak a táska-, póló-, pulóver- és bóvli árusok, szinte a semmiből tűnt fel a csupa vas épület, hiszen a sátrakat már lebontották előle. Útitársam mondta ki a varázsszót: nézd, ez olyan, mintha egy csarnok lenne. Másnap alig vártam, hogy beszabaduljak oda, ahová jobban vágyom minden galériánál, múzeumnál és székesegyháznál. A csarnokba, melyet Giuseppe Mengoni épített és 1984-ben fejezett be. Az épület a Via dell’Arienton távolról sem olyan szép, mint a mi Nagyvásárcsarnokunk, stílusában mégis hasonló, ez pedig a vasszerkezetnek köszönhető. A Mercato Centrale a béke szigete, ha végre átverekedtük magunkat a csarnokot körülvevő árusok vegzálásán. Én legalábbis úgy éreztem magam, mintha hazaértem volna. Az alsó rész is elvarázsolt teljesen, így a felső emeletre fel se jutottam.

Alul helyezkednek el a hentesek és halasok, valamint azok az árusok, akik a turisták igényeit a legmesszebbmenőkig kielégítik: van itt szárított gomba, aszalt paradicsom, sajtok, szárított fűszerek, idénygyümölcsök, minden, ami szem-szájnak ingere. Ott jártamkor épp a füge szezon kezdődött, így a mézédes darabokból ettem magam degeszre. Barna papírzacskóba csomagolják azokat a darabokat, amikre a vevő rámutat. Itt ugyanis teljesen természetes, hogy a vevő a pénzéért azt vesz, amit szeretne, és nem azt, amit az árus rá akar sózni. Az eladók végtelenül kedvesek – bár az is igaz, hogy nem álltam neki kérdés nélkül se fényképezni, se az áruhoz nyúlkálni -, szívesen adnak kóstolót, ha úgy látják, a vevő hezitál a vásárláson, vagy nehezen dönt, mit is vegyen. Ha megéheztünk, már korán reggel várnak bennünket a különböző hideg és meleg szendvicsek, és még nem is közelítetünk a délhez, amikor már porchettás zsemlét készítenek a vevőknek. De találunk olyan boltot is a csarnokban, ahol helyben készül a házi tészta, van itt gnocchi, ravioli, tortellini, hazaérve csak meg kell főzni, összedobni hozzá egy kis sugót, és kész is a vacsora.

Természetesen a csarnok alsó szintjén felhörpinthetjük a nap indításához elengedhetetlenül szükséges ristrettonkat is, de ha egy hosszabb lélegzetű cappuccinora vágyunk, azt is megihatjuk az eszpresszók egyikében. Közben pedig gyönyörködhetünk a sajtkupacokban, találgathatjuk, melyik szárított fűszer keverék miből áll és mire jó. A halas pultoknál ismeretlen, még sosem látott halak kínálják magukat, a helyi lakosok azonban szemmel láthatóan jól ismerik az összes fajtát. Pedig azt mondják, Firenzében csak néhány étteremben érdemes halat enni, mert bár csak 100 kilométernyire fekszik a tengertől, inkább az egyszerű alapanyagoké a főszerep a toszkán konyhában, mint az olívaolaj, gombák, húsok, hüvelyesek, és persze a kenyér. A kenyér, amely itt általában só nélkül készül, és amely só nélküliségnek történelmi alapokon nyugvó hagyományai vannak, így aztán a toszkán kenyér kiválóan alkalmas bruschettának, tapenade alá, szalámikhoz, sajtokhoz, vagy egyszerűen olívaolajba mártogatva. Kis pénzű turista napokig elélhet megerőltetően nagy kiadás nélkül a pékségek kínálatán, de az is jó megoldás, ha a csarnokban vásárol szalámit, sajtot, zöldséget a maga gyártotta szendvicsbe. Alapanyagban biztosan nem szűkölködik, ha vásárlása színhelyéül a Mercato Centralét választja.

Ezt az isteni lasagnét pedig a csarnok melletti egyik ristorantéban ettük, nézd meg, én hogyan készítem itthon. Kattints a képre!