Erdély szerelmese a világjáró fotográfus – Kása Béla
Csendes, szemlélődő ember Kása Béla. Figyel és ritkán szól. Beszélnek helyette a képei. Amikor mégis mesél, lehetetlen nem figyelni rá. A nyomorból a fényűző jómódig jutott tehetségével, de nem ejtette rabul a csillogó felszín. A dolgok nem is, az emberek mélye érdekli. Bejárta és végigfényképezte a fél világot, a szíve mégis, újra és újra, Erdélybe húzza. Mondhatnám, hogy az élettörténete következik, de ahhoz kevés itt a hely. A következő néhány bekezdés azonban sokat elárul róla.
Kása Béla Pécsett született 1952-ben. Édesapját az 56-os forradalom után koholt vádak alapján elítélték, így édesanyjával a jobb megélhetés reményében Budapestre költöztek, majd kivándoroltak Németországba. Béla akkor 13 éves volt. Kastl-ban, amit maguk között csak „kasztlinak” hívtak, egy magyar gimnáziumban tanult tovább. Ott szerezte az első fényképezőgépét.
Hogyan jutottál hozzá az első fényképezőgépedhez?
Az egyik barátom kapott egy fényképezőgépet a születésnapjára, de őt nem érdekelte ez a dolog. Engem nagyon is! A bentlakásos iskolában, ahonnan évente csak háromszor mehettünk haza, nagyon rossz volt az étel, és kevés is. Édesanyám rendszeresen küldött nekem ételcsomagot, tartós ennivalóval, csokoládéval. Négy ilyen csomagért cseréltem az első fényképezőgépemet.
Mi vonzott a fotózásban?
A fényképezésben először a sötétkamra ejtett rabul. Ahol kétszáz fiú van összezárva, ott semmi nyugalom sincs. A sötétkamrában magam lehettem. Az egyik iskola – és zenésztársam megmutatta, hogyan kell nagyítani. Elkezdtem sorra fényképezni a barátaimat. Előhívtam és nagyítottam a képeket. Olyan sikere volt, hogy utána mindenki tőlem kérte, hogy csináljak fotót róla.
Ez eddig hobbi. Mikor lett a szakmád a fotózás?
Már akkor, 15-16 évesen eldöntöttem, ha valaha valami akarok lenni, akkor fényképész, fotográfus. Több amerikai srác is járt az iskolánkba, akik évente egyszer haza tudtak utazni. Hoztak magazinokat, azokban láttam divatfotókat, autókról, zenekarokról képeket. Ma is emlékszem, Frank Zappa The Mothers of Invention zenekarára. Hippik voltak, és nagyon jó képeket csináltak róluk. Ezek nyomán indult el valami bennem, hogy fotózással akarok foglalkozni. Az iskola elvégzése után a nővérem, aki Karlsruheban élt, állást szerzett nekem egy fotóstúdióban. Először csak a stúdiót söprögettem, aztán asszisztens lettem. Kazettákba töltöttem a síkfilmeket, aztán már a távkioldót is megnyomhattam.
Hozzászólás zárolva.