A brit Nemzeti Statisztikai Hivatal 2020 novemberében nyilvánosságra hozott adatai eléggé riasztónak tűnek. E szerint a tavaszi lezárást is magában foglaló időszakban a szigetországban az akut magány rekordszintre emelkedett.
A mutatók nálunk se jobbak, ahogyan írtunk is róla, sajnos egyre több a depresszióval, vagy átmenti levertséggel küzdő ember.
Angliában, a tárgyalt időszakban a felnőtt lakosság mintegy 8 százaléka, megközelítőleg 4,2 millió ember érezte magát „mindig, vagy gyakran magányosnak”, a 16–29 éves korosztály pedig kétszer nagyobb valószínűséggel élte át ezt, mint a 70 éven felüliek.
Még azok körében is komoly pszichés és érzelmi változások léptek fel, akik korábban élvezték a magányt. Az 56 éves Carl, aki Derbyshire-ben lakik, például arról számolt be, hogy míg korábban kifejezetten jól érezte magát egyedül, és igyekezett kihasználni a helyzetben rejlő lehetőségeket, mindenekelőtt a szabadságnak azt a fokát, ami egy társas kapcsolatban nem minden esetben volt biztosított a számára, most kénytelen volt bevallani – magának is – hogy néha egészen fojtogató érzés kíséretében éli meg az egyedüllétet. "Hullámokban jön - két hétig jól vagyok, aztán egy nap felébredek, és teljesen egyedül érzem magam." – mondja a középkorú férfi.
Elszigetelődés
A 71 éves Brenda például azon kapta magát, hogy az éjszaka közepén felriadt, és mint mondta, bár ő nem az a fajta ember, aki a halálra gondol, de most mégis azon kapta magát, hogy ezen morfondírozik, és fejben – legalább –próbál mindent elrendezni, hogy a lányainak ne legyen majd semmi gondja a későbbiekben.
"Mindig szerettem egyedül élni, egy távoli skóciai faluban, de a társadalomtól való teljes elszigeteltség egészen más dolog. Ahogy telt az év, rettenetesen kezdtek hiányozni az emberek és kezdtem padlót fogni.”
A hosszan tartó társadalmi elszigetelődés – ez már korábbi kutatásokból is ismert tény – legalább akkora kockázatot rejt magában, mintha elszívnánk naponta 15 szál cigarettát. Akik pedig sokáig élnek magányban nagyobb valószínűséggel választanak egészségükre kifejezetten káros megküzdési mechanizmusokat, így például gyakrabban nyúlnak a pohár után, vagy kezdenek el drogokat használni.
Lázadás
A lockdown által előidézett kényszerű magány ugyanakkor többeket arra sarkalt (már csak mentális egészségük megőrzésük érdekében is), hogy megszegjék az általános szabályokat, elhagyják otthonukat, és találkozzanak a barátaikkal.
Ez a fajta viselkedés, mások szemében morálisan aggályosnak bizonyult, ami pedig a renitensen viselkedők újabb elszigetelődését eredményezte.
"Néhányszor megszegtem a szabályokat" - mondja a 29 éves Sarah, aki két éve egyedül él. Kint, valamint otthonukban találkozott barátokkal. De ez meg is terhelte a kapcsolatait. „Néhány barát azt mondta, hogy önző és felelőtlen vagyok. Megértettem a dühüket, de a párban élőknek valójában fogalmuk sem volt arról, milyen érzés 23 órát egyedül lenni, miközben az ember arra kényszerül, hogy a WhatsApp-ot, vagy a Zoom-ot bámulja. "
Önreflexió
Két hónap után TJ (egy 25 éves, Londonban élő fiatalember) például abbahagyta az ivást. "Egy reggel felébredtem, és arra gondoltam: rendben, senki sem jön megmenteni, meg kell tanulnom, hogyan legyek egyedül, a saját gondolataimmal. Kis célokra kezdtem összpontosítani, lefutottam az első kilométereimet, megtanultam csak a nap végéig gondolkodni, és már nem aggódtam azon, mi lesz hosszú távon.”
Egyesek számára ugyanakkor a magány végül is egyfajta ajándéknak bizonyult; sokakat önreflexióra késztetett.
Carl számára az egyedüllétnek szintén volt pozitív hozadéka. Bár korábban kifejezetten magánykedvelő volt, a mostani kényszerű egyedüllét felülvizsgálatra késztette; a látszólagos zárkózottságát szeretné oldani, sokkal nyitottabb kíván lenni mások iránt, mint mondja "Jó lenne, ha lenne valaki, aki mellettem ébredne fel, sétálna velem, megfogná a kezem, megölelne."
Figyeljünk magunkra, a környezetünkben élőkre és merjünk segítséget kérni és adni!
