Honnan tudod, hogy hazudik a gyereked?

Kisgyermekkorban még nem válik el egymástól teljesen a fantázia és a valóság. Kétéves korig a kicsi számára minden, amit hall, valóságos, nem kérdőjelezi meg a dolgokat. Ekkor azonban elkezd saját gondolatokat, magyarázatokat hozzátenni a tényekhez. Ez az irracionális félelmek kora, amikor olyan dolgoktól kezd el félni, amiknek a jelenléte korábban természetes volt a számára. Persze nem azért, mert ezek a valóságban is veszélyesek lennének, hanem azért, mert ő maga kezd el „odaképzelni” dolgokat. (A lefolyóról azt gondolja, ő maga is lefolyhat a vízzel együtt.) Ezzel az időszakkal kezdődik el a nagy fantáziálások kora.

Két-három éves kor között már sok minden jár a fejében, mesebeli lényekről, képzeletbeli barátokról mesélhet, de sok kisgyerek csak 3-4 éves kor között kezdi ezt. Ez valójában nem hazugság, hanem mese, amelyben a fantázia és a valós események összemosódnak (ezt hívják konfabulációnak). Sok fontos üzenetet is hordoz magában a gyermek lelkéről, élményeiről, a világhoz való hozzáállásáról. Nem kell mindenáron tudatosítani benne, hogy ez nem valóság, és semmiképp sem szabad azt mondani neki ilyenkor, hogy hazudik. Ő most, ebben az életkorban így tapasztalja, éli meg a dolgokat, amit mond, az számára maga a valóság.

Erkölcsi érzéke fokozatosan fejlődik, és 3-4 éves korban már érdeklődik a szabályok és a szélesebb társadalmi értékek iránt (például kik a betörők, miért nem szabad lopni stb.), ám a hazugság fogalmát csak később érti meg. Egészen hatéves korig nem tud tudatosan mást mondani, mint a valóság, tehát az ő esetében nem beszélhetünk hazugságról. De még ezt követően sem mindig egyértelmű, mikor van szó tudatos füllentésről, és mikor nem. Ötévesen a gyermek már tudja, hogy hazudni nem szép dolog, de 9 éves korig úgy gondolja, hogy bár a felnőtteknek nem szabad hazudni, a gyerekeknek azonban nyugodtan lehet. Csak ezután kezdik felismerni, mi a különbség az ártatlan füllentés és a másoknak kárt okozó hazugság között.

És mi a helyzet akkor, amikor tudja, hogy rossz, és mégis csinálja, vagy amikor elhallgatja a rosszaságot? Ez is hazugság? Igen, ez felnőtt szempontból hazugság, azonban ő még nem érzi a súlyát. Nem akar tudatosan becsapni, szimplán csak a következményeket akarja elkerülni. A hazugság nemcsak tünet, hanem jelzés is egyben.

Miért hazudunk? Azért, hogy
● jobb színben tüntessük fel magunkat,
● elkerüljük a következményeket,
● érdekesebbnek látsszunk,
● felkeltsük a másik figyelmét,
● ne kelljen találkoznunk a valósággal, valóságosnak tűnjenek olyan dolgok, amik csak az álmainkban léteznek.

Amikor a gyerek nem mond igazat, annak oka van. Például rájön, hogy ha mást mond, ha eltünteti a nyomokat, akkor nem kap büntetést. A szülő vágya persze az, hogy el se kövesse a „rosszaságot”, vagy ha mégis, akkor őszintén bevallja. Azok a gyerekek, akik gyakran füllentenek ilyen dolgokban, túl sok tilalom között élnek. Lehet, hogy a tilalmak nem tűnnek túlzónak, ő viszont mégis így érzi, ezért „sumákol” néha, így védi a saját énjét.

A gyakori ferdítés hátterében a figyelemfelkeltés is állhat, amikor azt szeretné, hogy foglalkozz vele, több figyelmet és időt szeretne, ami csak az övé.Ilyenkor nem a hazugság erkölcsi oldaláról kell hegyi beszédet tartani neki, hanem azon kell elgondolkodni, miért érzi ő úgy, hogy nem kap elég figyelmet, nem elég érdekes, nem elég jó, miért akarja elkerülni a valóságot. Segíteni kell neki abban, hogy ne így érezze magát. Ha például arról mesél a gyerek, milyen jókat játszik a barátaival, miközben már hetek óta nem látta őket, hiszen óvodaszünet van, az a társaság iránti vágyát fejezheti ki.

A hazugság gyakran azért okoz fejtörést a szülőknek, mert úgy érzik, nem tiszteli őket eléggé a kisgyerek, ezért „veri át”, direkt, rosszindulatból akarja becsapni a szüleit. Ilyenkor a szülő is indulatos lesz, ugyanakkor megijed, mert nem akarja, hogy a gyereke hazudjon neki. Ilyen esetekben, amikor a gyerek valamit elhallgat, nem mond el, ferdíti az okokat, figyelembe kell venni az életkori sajátosságait is. Két-három évesen még biztosan nem tudatosan akar becsapni, szimplán csak a következményektől fél.  Öt-hat évesen talán már tisztában van vele, hogy hazudni nem szép dolog, de még nem tudja megítélni, milyen érzéseket kelt benned ezzel. Kilenc-tíz évesen már reálisabban ítéli meg, hogyan érzik magukat ilyenkor a szülei.

Minden szülő azt szeretné, hogy őszinte legyen vele a gyermeke, hogy ne hallgasson el semmit, hogy merjen őszintén beszélni arról, amit tett, vállalja a felelősséget a tetteiért. Ehhez azonban szülői példamutatásra is szükség van. Ha a családban ott van a félrebeszélés, a suskus, az őszintétlenség légköre, akkor bizony a gyermek is hajlamosabb lesz rá. (Forrás. kismamablog)