Vekerdy Tamás lassan már két éve nincs velünk, de a gyerekközpontú iskolarendszer fontosságáért harcoló szakember idézetei, gondolatai végig kísérik a jelenünket. A pszichológus mindig is arra figyelmeztette a szülőket, a tanárokat, hogy nagyon fontos: a gyerekeket ne hajszoljuk túl, mert az megbosszulja magát. Vekerdy Tamás szerint az a legfontosabb, hogy mind a szülő mind a gyerek jól érezze magát a bőrében és beszélgessenek.
Olvasd el a következő idézeteket, ha te is nevelsz gyermeket, unokát, vagy csak szeretnél egy kicsit elgondolkozni az élet fontos dolgairól.
1. A gyerek először játsszon, és ha ebben elfáradt, akkor majd kedvvel, önként veti magát a tanulásra. Mert a gyerek nem lusta, hanem kezdettől fogva mérhetetlenül kíváncsi, és igyekszik elsajátítani a világot. Lustává csak akkor lesz, ha igényeit, testi és lelki szükségleteit újra és újra semmibe veszik, mint ez nagyon gyakran az iskolában, sőt, már az óvodában is megtörténik.
2. Nem a gyereknek kell jónak lennie az iskola kedvéért - de sokan hiszik ezt! - hanem: az iskolának kell mindent megtennie a gyerekért.
3. A legrosszabb korrepetitor, gyerekeinek legrosszabb házitanítója mindig maga a szülő. Saját gyerekünk idegesít minket a legjobban lecketanulás közben, hiszen vele szinte a fogamzás pillanata óta együtt tanulunk mindaddig, amíg velünk él vagy talán még tovább. Egymásban is a világot tanuljuk, a világot és az embert, az emberi kapcsolatokat - és ki-ki tanulja ebben a tükrözésben önmagát. Ezt a nehéz, sokszor feszült, hol öröm-, hol szenvedésteli tanulást nem lehet még lecketanulással is megterhelni. Nem bírja ki.
4. A felnőtt kiönti a lelkét, csak közben hazudik, kamuflál, saját maga előtt is leplez. Panaszkodik, de nem a lényegről. A gyerek viszont jobbára makacs, dacos, nem árulja el csak úgy, hogy ez meg ez a bajom, viszont egy idő után rajzban, játékban esetleg kirobbanóan jeleníti meg a problémáját.
5. Őrület, hogy a gyerek minden percét be kell osztani. Edzés, úszás, tánc, angol, mulatság, ezeken majd lefoglalkoztatják azt az idegesítő gyereket. Ahelyett, hogy hagynák otthon bambulni, merengeni, magában eljátszani, a kádban, vagy inkább az udvaron egyik kisvödörből a másikba önteni a vizet. Nincs sarazás, nincs homokozás. Játszóház van. Marhaság. Kevés elemű, egyszerű élet kell a gyereknek, attól nyugszik meg.
7.Elképesztő, hogy az ifjúkor életkori sajátosságait a gótikus középkor mennyivel jobban felismerte (...), mint a mi modern korunk. Mi nem szeretjük, ha az ifjak vitatkoznak. A fejükbe akarjuk húzni saját véleményünket, mint valami avatási süveget (...). Ha pedig a gyerek lázadni kezd az iskola ellen - amelyik a szó szoros értelmében nem hagyja őt illetve képességeit kibontakozni -, gyorsan rákerülhet a kezelhetetlenség bélyege, sőt, láttuk ezt már, rossz képességűnek is bélyegezhetik. Kérdezem: ilyenkor tényleg a gyereknek volna szüksége "kezelésre", rendszabályozásra, változásra?
8.Jó volna, ha elfogadnánk a gyerek karakterét, és nem próbálnánk erőszakosan olyanná faragni, amilyen úgysem tud lenni. Tudom, félünk, hogy nem fog "érvényesülni" az életben. De kérdezem: egyáltalán mit jelent az, hogy "érvényesülni"? Kit irigyelünk? Tényleg csak egyetlen vonzó életsablont tudunk elképzelni, amelyiknek ráadásul mindig csak a csúcspontját ismerjük, a végét soha?
9. Manapság szoktak szuperérzékeny gyerekekről is beszélni, akiknek nagyon nehéz beilleszkedniük, akik sokat sírnak (esetleg az iskolai WC-be zárkózva), még akkor is, ha konkrét bántás nem éri őket, csak esetleg úgy érzik, hogy valaki hűvösen nézett rájuk, nem annyira barátságosan köszönt nekik. Ez nem patológia, hanem szintén alkati kérdés. (...) A szuperérzékenyek ugyanis rendkívül értelmes, kreatív személyiségek - részben éppen abból fakadóan, hogy olyan idegrendszerrel születnek, amely arra indítja őket, hogy egy adott szituációban minden apró részletet megfigyeljenek, és ezt az információhalmazt alaposan feldolgozzák, mielőtt cselekszenek.
10. A gyerekek individuálisak, és erre abszolút nincs felkészülve a mai pedagógia. Holott csakis erre kellene hogy felkészülve legyen! Minden gyerek más, mindegyik mást tud, másban jó - és ezt el kéne ismerni.
Ha azt gondoljuk, a titkolózással vagy a hazudozással valamitől is megkímélhetjük a gyerekünket: tévedünk. A velünk élő gyerek mindazt "tudja", amit mi tudunk, ha nem is fogalmilag, de érzésben, feszültségben, sőt: képzetáramlásban! Ráadásul, mivel fogalma sincs, mit érez, mitől feszült, miért jut eszébe mindaz, ami eszébe jut, ez az állapot egyértelműen a kárára van. Csakis a nyíltság, a valódi élethelyzet felvállalása tanácsolható a kezdet kezdetétől, annak minden nehézségével együtt.
Ezt is olvasd el:
