Az állatok életükkel szavaznak – tiltakoznak
Az aids a madárinfluenza és a szivacsos agyvelőgyulladás (mindhárom állati indíttatású) egyaránt jelzik, hogy tévúton járunk és, hogy illúzó azt gondolni, hinni különválasztható az emberi és az állati faj jövője.
Eltompult érzékszerveinkkel néha már észre sem vesszük, mennyire természettől elszakadt világban élünk. A természet viszont pontosan észleli, mutatja, nincs ínyére ez a fajta kapcsolat a legfőbb főemlőssel. Újfajta kommunikációra van szükség.
Ha az ember mindarra képes lenne, amire az állatok, akkor nem lehetne ember. Képzeljük csak el, hogy szaglásunk – mint a kutyának – ezerszer lenne jobb, gyorsaságunk – mint a gepárdnak -, elérné a 80-100 kilométeres sebességet, hallásunk, mint a macskáé. Elviselhetetlen lenne az életünk, és elviselhetetlenek lennénk az élet, konkrét környezetünk számára. Egy ilyen „szuper lény” mindent tudna és érezne: ki mit mondott tíz-ötven méterrel arrébb, ki mikor szeretkezett – és kivel?-, mit takar a szomszéd udvarias mosolya stb. ilyen képességekkel felszállni egy zsúfolt metróra kész öngyilkosság, de legalább is maga az őrület.
Ahhoz, hogy emberek lehessünk, „lejjebb kellett adnunk”. Természeti illetve természetfeletti érzékelésünk, tudásunk helyébe az elme, a megszerzett, illetve a (kollektív) tudattalanból örökölt-fel-felbukkanó tudás lépett. A modern ember mesterséges, maga teremtette környezetben, mesterséges – tehát nem természetes – illatok, szagok, ízek világában él. „Az emberi test és az emberi ösztönök fejlődéstörténete földtani korszakokat fog át. Történelmi ismereteink csupán pár lépésnyit világítanak meg abból az útból, amelynek hosszúsága kilométerek százezreire terjed.” – írja Jung. Az az elképesztő gyorsaság és gyorsulás, amelyben az emberi nem – s ezen belül is a modernnek nevezett társadalmak – részesülnek környezetük átalakulása szempontjából az elmúlt pár ezer évben, már önmagában is elegendő ok a világtól és önmagunktól való teljes elidegenedésre.
Számosak – így például László Ervin -hangsúlyozzák, hogy a technika fejlődésével nem tudott lépést tartani az ember belső fejlődése. Sem szervezetileg-egészségileg, sem erkölcsileg. A természet feletti (látszólagos) hatalom és a saját magunk ismeretén alapuló szeretet-elfogadás nincs egyensúlyban. Valamiért, valamikor megbillent ez a kényes egyensúly. S egyetlen esélyünk a fennmaradásra, hogy egy új kommunikáció megteremtésével visszaállítjuk a megbomlott arányokat.
Hozzászólás zárolva.